Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - NAPLÓ - W. Pozsonyi Anna: Egy nagy barátság története
is kötött barátságot, akik nem mindig helyes irányba terelték. Mária tudta, hogy Zoli, abszolút becsületességével fel sem tételezi másokról, hogy nem helytállót közölnek vele tájékoztatásként. Ügy emlékszem, a húszas évek végén került közöttük szóba a házasság. Mária szerette volna Zolit kiragadni stószi magányából. Zoli azonban úgy vélte, Mária jöjjön Stószra. De Mária passzióval tanított Pozsonyban, elismert rajzpedagógus volt, a falusi iskolában való tanítás sem csábította. Háztartáshoz igen keveset értett, a Zoli otthona körüli viszonyok sem voltak vonzóak. A barátság nem szűnt meg, de meglazult. 1931-ben, fiatalasszony koromban néhány hetet töltöttem nővéremmel Stószon ás akkoriban a régi, meghitt barátsággal beszélgettünk, vitáztunk a stószi Ochsengrund és Fararsrahn és hasonló német nevű dűlőkön folytatott sétáinkon. Én akkoriban ismertem meg Stószt és Zoli társadalmi körét. Szalonnasütéssel egybekötött kirándulásokra emlékszem, melyeken derűs jókedvvel Zoli is részt vett. E nyaralás után többször beszélgettem Máriával Stószról, és megértettem őt, hogy úgy érzi, helyén kell hagynia Zoli érvelését, nem lehet őt kiragadni megszokott magányából. Neki kötetlenség és idő kell, hogy mindazt rögzíthesse, ami benne meggyőződése szerint megírásra érett. Ezt csak a stószi magány adhatja meg neki. Nővére halála után Zoli bérbe adta ingatlanait és egyre inkább az írásnak szentelte minden idejét. Úgy mondta, elhatározta, hogy életét, képességeit a háború elleni küzdelemnek, a magyarság szellemi és erkölcsi felemelkedésének szolgálatába kell állítania. Ez már a húszas években megérlelődött benne. Ez az elhatározás szenvedélyes akarattá fokozódott a közelgő nácivész, majd a második világháború alatt. Zoli magatartása, fellépése szerény és csendes volt. De mihelyt vitába szállt valakivel, konok keménységgel, tüzelő hévvel állt ki nézeteiért. Az egyre nehezebbé váló idők alatt ritkán kerültem Zolival kapcsolatba, de egy-egy írása, dedikált könyve hozzám is eljutott és elnémításának parancsa leverő hír volt sok saját gondunk közepette. Életem nagy fordulata, Pozsonyból Budapestre való áttelepítésem, majd az azt követő, évekig tartó határzárlat után csak 1955-ben találkoztam ismét nővéremmel és akkor hallottam ismét Zoliról. Mária mint elbocsátott magyar nemzetiségű tanár, két évig élt Tátrafüreden, jóbarátoknál, ahol főleg tátrai akvarellek festéséből tartotta fenn magát. Nyilván a pedagógushiány késztette az iskolaügyi minisztériumot arra, hogy a megmaradt magyar tanárokat újból munkába állítsa. így került Rózsahegyre, ahol nyugdíjazásáig szolvák középiskolában tanított, mint matematika és rajztanár. Ekkor, 1947-ben újult fel Mária és Zoli között a levelezés. Úgy gondolom, erre a barátságra a legjobban rávilágít az a levél, melyet Zoli Máriának 1947 őszén írt, ezért közlöm teljes terjedelmében: Stósz, 1947. XI. 12. Mária, tegnap utazott vissza Jolán: tőle tudom címedet és azt, hogy nem felejtettél el egészen. Ű mondta, hogy írjak Neked, örülni fogsz neki. És én örülök? Több az, amit érzek: megrendiilten állok neved előtt Mária, hogy egyszer mégiscsak leírhatom Neked! Micsoda lidércnyomás szakadt le rólam ezzel. Hét teljes év — Nélküled. És micsoda hét év! És ezekben a háborús börtönévekben egyedül! Néha magam elé raktam nevedet — ha naplóim el nem pusztultak volna, most hitelesen idézhetnék. Aztán tavaly, mikor először voltam Pozsonyban, nem mertem érdeklődni, mi van Veled. Az első napokban, talán egy héten át a déli órákban ott ültem mindennap a színház melletti kápolna parkjában és vártam, hogy a Fürdő utcába menet mégis elém sodor a véletlen. Amíg megtudtam, hogy a Tátrában vagy. És később megismertem utolsó éveid szép, izgalmas, nehéz regényét, mostani életed tartalmát. Mária, Mária, oly jó ez a felszabadultság, hogy újra kimondhatom a nevedet, hogy beszélhetek Hozzád! Mit is mondjak, mit mondhatnék? Annyira osztályrészem lett a hallgatás, hogy félek, mire szabad lesz beszélni — elfelejtettem a beszédet. író, aki majd kilenc éves hallgatásra van ítélve és ha megszólal — visszhangtalanságra! Úgy készültem a beszédre, úgy vágytam a szót, úgy kovácsoltam az igét ezekben a néma években, hogy most megkeseredtek számban a mondanivalók: jobb talán a kimondhatatlant ki sem mondani. Ami ma van: az az emberség, az értelem és a becsület ellentéte. A szellem embere itt vétót mond. A szellem erkölcse következetességet kíván.
