Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - MŰHELY - Ozogány Ernő: Mikécz Laci bácsi citerát készít
Mikécz Laci bácsi citerát készít A második szomszédba lakik a Jóska barátom, még ő örökölt a nagyapjától egy citerát. Gyerekkorában az apja játszott is rajta. Hosszú téli estéken az embereknek nem vót mit csinálniuk, aztán összegyűltek egy iiagyobb pajtában, elhívták a Jóska apját, ő meg citerázott nekik, pengette a talpalávalót. Ősszel meg tollfosz- táshoz, kukoricafosztáshoz hívták, gyöttek más falukból is, meg tanyákró, hogy menjen el hozzájuk is játszani. Befogták a lovakat a kocsiba, vagy a szánba, azt gyöttek érte. Ö meg a hóna alá fogita a cite- ráját és ment játszani. Késő este, vagy másnap reggel vissza is hozták. Emlékszem, még öregkorában is néha-néha megpengette. Azóta senki se játszott rajta. A harmincas években lehetett, az egyik télen nem vót semmi dógom, fogom magam, azt átmegyek a Jóskához. Kérdem, te, megvan még az a citera? Meg hát, mondja, valahun fönt a padláson. Ha akarod, lehozom. Lehozta, én meg elővettem a colstokot, papírt és ceruzát, mintát vettem róla. Fúró, faragó ember vótam én életemben, az apám is az vót, örökőtem is tőle néhány szerszámot, így hát nekifogtam a citerának. Egy hét múva kész is lett. Nem játszottam én azelőtt semmilyen hangszeren, de azért csak elkezdtem pengetőzni, azt valahogy csak kikerekedett a dal. Olyannyira, hogy amikor megalakút a faluban a citerazenekar, én lettem a vezetője. Játszottam is velük néhány évig, de tavaly abbahagytam. Hetvenedik évembe lépek az idén, azt már a kezem is remeg, nem tudok már úgy játszani mint régen. Meg én csak a régi nótákat ismerem, ezeket a maiakat nem tudom megtanúni. Van most is egy citerazenekar a faluban, játszanak magyar, meg szlovák népdalokat, ukránokat, meg oroszokat is. A háború után, amikor építkezni kezdtünk, elkallódott a citerám. Fönn vót az eresz alatt, azt valaki megcsapta. Nem nagyon játszottam ugyan rajta, a negyvenes évektől a kezembe se vót, azért mégiscsak sajnátam. Dehát sok más is eveszett. Néhány évvel ezelőtt gyön utánam a Szabó tanító, hogy Laci bácsi, kéne egy citera. Az meg minek kő, kérdem. Csak úgy, múzeumba, mondja. Háhá, gondó- tam, az én eszemen nem jársz túl. Mondom, nézem ám én is a televíziót, azt látom, hogy Magyarországon má nagyban citeráznak. Nem citerázásra kő a citera? Ö meg csak nevet, azt megkérdi: Meglesz a citera? Hát, mondom, nem tudom, hogy csinátam azt a régit, semmit se Ígérhetek. Ű ément, engem azér mégse hagyott nyugodni a gondolat. Elkezdtem keresgéni, talánék-e megfelelő fát citerára. Először is a fának száraznak kő lennie. Olyan száraznak, hogyha megragasztom má ne dógozzon, ne repedjen. Aztán csomó nélkülinek kő lennie. A hangszerhez ritka fa kő, amelyik jól zeng a húr pengetési- re, ami átengedi a hangot. Gondolom, átnézek Jóskához, neki még biztosan megvan a citerája. Tudom, hogy amikor Csehországba vitték, a láda alján vitte a citerát. Nem szokott ő citerázni, de azér ragaszkodott ehhez a régi hangszerhez. Talán száz évnél is öregebb, amikor a nagyapja szerezte, már akkor se vót új. Biztosan ott van a ládája alján, ahogy hazahozta Csehországból. Meg is vót neki, ott is vót a láda fenekén. Én meg előveszem a mérőszerszámot, lemérem, leveszem a mintát róla, azt nekiál- lok a készítésének. Hideg téli este vót, úgy öt óra lehetett, amikor befejeztem Kinn térdig ért a hó, előző nap esett. Egyszer csak látom, hogy gyön ám valaki, csak úgy csikorog a hó a talpa alatt A Szabó tanító vót az. Megyek ki elibe, azt mondom neki, hogy győjön má be, mutatok neki valamit. Most nem lehet, mondja, nincs ideje, sietnie kell. Ugyan
