Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - LÁTÓHATÁR - Hochel, Braňo: A tanító (novella)
A petróleumvásárlás, időnkénti bevásárlások, favágás ezek voltak a tanításon kívüli gondjai. Elég volt ez, sosem unatkozott. Az ablaknál üldögélt, dohányzott és az égboltot fürkészte. Kevés olyasvalaki akad a környéken, aki olyan megbízhatóan előrejelzi az időjárást, mint ő. Csak elvétve téved. Elégedett volt itt. Szeretett tanítani, a tanítványai is szerették. Ö is szerette •ezeket a gyerekeket, mert fölöslegesen nem kérdezősködtek. Tulajdonképpen azért is vonult vissza ide. Hogy ne kérdezgessék tőle, hogy s mint van, hogy aludt, mit szól a ligamérkőzések eredményéhez, mi a véleménye a tegnapi tévéműsorról, hol tölti a szabadságát... A tanító tulajdonképpen nem tudta.. nem tudta hányadán áll. Nem tudta, hogyan aludt. Nem tudta, mit mondjon a tegnapi ligamérkőzésekről. Nem tudta, mint vélekedjék a tévéműsorról. Nem tudta, hol fogja tölteni a szabadságát. Csak azt tudta, hogy gyerekeket akar tanítani, akik nem tanulták még el a felnőttek kérdéseit. Meg akarta őket tanítani, hogy senki se kérdezősködjék fölöslegesen. Hogy mindenekellőtt önmaguknak tegyenek föl kérdéseket. Ezért nem akarta, hogy megszüntessék a tanyasi iskolát. Hogy majd egyszer volt diákjaitól évek múltán az esetlen férfiak és asszonyok nyelvén ő kérdezhesse meg: Mi a boldogság? Ez idáig senki sem tudta. Pedig már évek óta ugyanazokat a kérdéseket tette fel: Boldog vagy? Boldog? Boldogok? Némelyek azt mondták, igen, mások, hogy nem. Mi a boldogság? Mi az öröm? Nem tudták. Senki se tudta. Senki se tudja. A fakultáson filozófusnak hívták. A gazdag déli síkságon csodabogárnak tartották. Kolléganője, Éva csak nevetett rajta. Azt szokta mondani, hogy egy évszázaddal később született a kelleténél. Verseket olvasott fel neki. Aztán a felesége lett. Később szemére vetette, hogy nem elég gyakorlatias. Hülye Bolond! Idióta! Mit a boldogság! Mi az a boldogság?! Ég és föld. Meg hogy már rég igazgató lehetne. És új lakásuk is lehetne már. Aztán egyszercsak elhagyta őt. A tanító aludni készül. Lefekszik és felteszi a kérdést: Boldog vagy? Nem, mondja. Miért? — kérdi. Nem tudom, válaszolja, egyszerűen nem. Miért? — tolakszik elő a kérdés. Mert nem tudom, mi az öröm. Ezért nem lehetek boldog. Nem tudhatom, hogy boldog vagyok-e. És kinek kéne azt tudnia? A tanítónak tudnia kéne. A tanítónak kellene azt is tanítania. A boldogság alapiskolája. A boldogság mint tantárgy. Az élet tanfolyama. Hanem előbb ki kellene jelölni a tananyagot. Meghatározni. Aztán élni. Aztán élni tanítani. A tetőről tompa puffanással zúdult le a hótömeg. De nemcsak a hó puffant. Mit hallani még? Valaki kopog az ajtón. Ugyan ki dörömbölne itt ilyen későn. Nyilván képzelődik. Úgy rémlik, mintha a boldogság dörömbölne az ajtaján. A szilvóriumért nyúlt. De megint úgy hallotta, mintha valaki kopogtatna odakünn. — Van ott valaki? Kinyitotta az ajtót, körbejárta az iskolát, semmi. Már vissza akart fordulni, amikor megpillantott valakit törtetni a hóban az út felé. Az alak megfordult, de talán nem látta meg őt, mert újra elindult. — Halló, maga ott! — kiáltott rá a tanító. — Mit akar? — Elromlott az autóm. Meg tudná javítani? — Nem —, mondta a tanító. — Nem nézhetné meg legalább? — Miért ne —, egyezett bele, bár el sem tutda képzelni, mit kellene megnéznie. — Hol van? — Mintegy háromszáz méternyire innen. — Akkor addig jöjjön be! Csak ingben vagyok. — Megvárom itt. — Ahogy gondolja. Pulóvert vett magára, lábára botost húzott, de ahogy kiszaladt az útra, már senkit se látott. — Az ördögbe is, hol a fenében van? — kiáltott mérgesen. — Itt! — hallatszott lejjebbről. — Jó estét! — köszönt, ahogy beérte.
