Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - LÁTÓHATÁR - Akutagava, Rjunoszuke: Kosza és Morito (novella)
egy feslett lánynak? Hogyan viselem el ezt az undorító dolgot, ezt az ocsmányságot? Olyan leszek, mint az úton heverő hulla. Megszégyenítve, megtaposva, s mindennek tetejében arra kárhoztatva, hogy szégyenemet arcátlanul kitárják a világ elé, nekem pedig hallgatnom kell, mint egy némának. Ha ez megtörténik, inkább meghalok, — még az sem könnyít kínjaimon. De nem, feltétlenül eljön. Nem tudok mást gondolni azóta, hogy a búcsúzásnál láttam a szemét. Gyűlöl, megvet, de mégis fél. Fél tőlem. Valóban, ha csak magamban bíznék, nem mondhatnám, hogy feltétlenül eljön. Nem, én abban a hitvánv félelemben bízok, amit az önzése szült. Hát ezért mondhatom ezt. Feltétlenül idelopakodik ... Nem vagyok képes többé arra, hogy magamban bízzak — milyen szánalmas is vagyok. Három évvel ezelőtt leginkább magamban bíztam, a szépségemben. Három évvel ezelőtt... lehet, hogy közelebb lesz az igazsághoz, ha azt mondom — addig a napig. Azon a napon, amikor találkoztam vele egy szobában, a nagynéni házában, első pillantásra láttam, milyen szörnyűség lakozik a szívében. Arca nyugodt volt, minden zavar nélkül gyengéd szavakat mondott nekem, hogy meghódítson. De hát engedhet-e ilyen szavaknak egy nő szíve, ha megértette, milyen szörnyeteg. Egyre csak kínlódtam. Féltem. Szomorkod- tam. Eszembe jutott, mennyire rettegtem, amikor gyermekkoromban, a dajkám karján néztem a holdfogyatkozást — de még akkor is sokkal jobb volt, mint most! Minden álmom egyszerre szertefoszlott. Bánat fogott el, mint egy esős hajnalon. A bánattól remegve végül odaadtam csaknem kihűlt testemet ennek az embernek. Ennek az embernek, akit nem szeretek, aki gyűlöl, aki megvet engem, ennek a kéjencnek ... Talán nem bírtam elviselni a bánatot, amely akkor fogott el, mikor megláttam, hogy milyen szörnyeteg? Meg akartam csalni mindenkit, amikor — mintha szenvedélyes kitörés lenne — fejemet a melléhez szorítottam? Vagy pedig, miként őt, engem is csak az ocsmány érzékiség sarkallt? Már ettől a gondolattól is szégyellem magam. Szégyellem! Akkor, amikor kiszabadítottam magam az öleléséből, mennyire megvetettem önmagamat! Bárhogy akartam is visszafojtani könnyeimet, a haragtól és bánattól újra és újra előtörtek. De nemcsak a szomorúság miatt volt, hogy megszegtem a hűséget. Mindennél gyötrőbb volt az, hogy — miután arra bírtak rá, hogy megszegjem hűségemet — még meg is aláztak, hogy — miközben gyűlölnek, mint a veszett kutyát — még kínoznak is. Mit tettem azok után? Már csak homályosan tudom felidézni, mint egy régi emléket. Arra emlékszem csupán, hogyan zokogtam, s akkor hirtelen megérintette bajusza a fülemet, hogy forró lehe- lete megcsapott, és halkan azt suttogta: „Megöljem Vatarut?” Ahogy meghallottam ezeket a szavakat, még számomra is teljesen érthetetlen, különös érzés fogott el: az élet visszatérésének érzése. Az életé? Ha a hold fényét fénynek lehet nevezni, akkor ez is az élet visszatérése volt. De mennyire nem hasonlít ez az élet a napfényhez! De vajon ezek a szörnyű szavak nem örvendeztettek meg mégis? Ö, valóban tudtam én örülni, valóban tud egy nő így örülni egy másik férfi szerelmének, hogy kész megölni a férjét? Ahogy éreztem az élet visszatérését, olyan szomorú voltam, mint ez az éjszakai holdfény, és egyre sírtam. Aztán? Aztán? Mikor megeskettem, hogy megöli a férjem? Amikor megeskettem, akkor jutott eszembe először a férjem. Őszintén mondom — először. Addig kizárólag önmagammal, a saját szégyenemmel foglalkoztak gondolataim. Csak akkor jutott eszembe a férjem, az én csendes férjem... nem, nem is a férjem. Szemem előtt, mintha az életben látnám, felbukkant a férjem arca, ahogy mosolyogva mond valamit. Bizonyára az ötletem éppen e pillanatban bukkant fel lelkemben, amikor eszembe jutott az arca. Ezért éppen akkor határoztam el, hogy meghalok. Örültem, hogy képes vagyok rászánni magam erre. De ahogy abbahagytam a sírást, felemeltem az arcom és ránéztem Moritóra, újra, mint az előbb is, azt olvastam a szívében, hogy rút vagyok — minden örömem egycsapásra elszállt. Megint eszembe jutott a holdfogyatkozás sötétsége, amelyet a dajkám karján ülve láttam. Mintha az örömöm mélyén rejtőző összes gonosz szellem egyszerre előtört volna.
