Irodalmi Szemle, 1978

1978/7 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák (Csanda Sándor, Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond, Mészáros László)

Bangatóni müveiben semmi nincsen ok nélkül, mi következik abból, ha a lila vízben cápa húzódott meg s most zsákmányra les? A hatalmas acélcséve lassan, sorsszerűén forog, a rézgiliszta egyenletesen és végeláthatatlanul tekeredik és fáradhatatlanul eltűnik a képernyő sarkában; ha akarjuk, úgy tűnik fel, mintha egy láthatatlan lény keze húzná egyenletesen — egy embernek, a dráma titokzatos hősének a keze —, s ez így megy két órán át, míg a dráma végetér. Közben a néző katartikus megtisztuláson megy át és meredten bámul a semmibe. Mintha hagymá- zos álomból ébredt volna, olyan megköny- nyebbülten kel fel a készülék elől.

A darab irányzatos mondanivalója hát érthető: így tekeredik le a négy milliméteres átmérőjű rézdrót az acélcsévéről. Világos. Bangatónit mégis megvádolták, hogy tagadja a jelenségek megértésének a lehetőségét és művében a zen-budhizmussal kacérkodva, agnoszticisztikus és eklektikus ingoványra tévedt. A Le Mondom szerkesztője megkérdezte őt, hogy tulajdonképpen mi akar ez lenni, mi a jelentése a Rézgilisztának? Semmi, egyáltalán semmi, válaszolta Bangatóni. S igazat kell adnunk neki, mert a dráma csak úgy, egyszerűen nézve valóban semmi, csak ha értelmezzük, akkor lesz belőle valami. Ez a nagy művész ugyanis nem keresi a jelenségek értelmét, hanem csupán ábrázolja azokat — esetünkben: hogyan tekeredik le a rézdrót a hengerről —, ezért a látottakat nekünk kell értelmeznünk, hogy nagy művét egyáltalán megérthessük.

Kérdeznünk kell a művet, vallatnunk. Első kérdésünk: a színen nincs ember, ki indította hát el a kezdés pillanatában a csévét, hogy a rézgiliszta letekeredhessen? Ha Bangatónit kérdeznénk, bizonyára azt felelné: mit tudom én? S mi tudjuk, hogy ő tudja, de nem árulja el, mert azt akarja, hogy magunktól jöjjünk rá, hogy megbirkózzunk a művel és megfejtsük. Mert csak így érvényesülhet a mű vallomásjellege. Már most le kell szögeznünk, hogy Bangatóni új műve hatalmas és szuggesz- tív vallomás arról, hogy az emberi lét megismerése bonyolult feladat, és minél többet ismerünk meg belőle, annál bonyolultabbá válik. Mintha a bonyolulsága egyre termelné önmagát (az Euklidesi geometria már nem is alkalmas ennek a bonyolultságnak a meghatározására, de a relativitáselmélet és legújabban a halmaz- elmélet lehetővé teszi, hogy kimondjuk:

a lét bonyolultsága a tizedik hatványon növekszik a megismeréssel). Ezért választott Bangatóni ilyen aránylag egyszerű történetet — mint a rézgiliszta letekeredése a hengerről —, mert ha bonyolultabbat választ, meg sem érthettük volna, csak évszázadok múlva, amikor az emberiség fejlettségi foka utoléri a mű érthetetlen- ségét. S azért is választott egyszerű jelenséget, hogy érzékeltesse: az egyszerű dolgok is milyen bonyolultak lehetnek.

A Rézgilisztában jóformán semmi nem történik és mégis milyen mélyértelműen, ezért a mű tele van feszültséggel és rejtelmekkel, mint maga a sors. Ha jól megfigyeljük magunkat, míg a drámát nézzük, észrevesszük, hogy nemcsak arról van szó, milyen feszülten várjuk, hogy mikor tekeredik már le végre a rézgiliszta, mert közben abban is reménykedünk, hogy legalább egy pillanatra talán a láthatatlan kéz — és gazdája — is megjelenik a színen, aki a drót végét húzza. Közben a hatalmas henger súlyosan, fenyegetően forog,mint a földgolyó. Az akvárium lila vize vészjóslóan nyugodt és mozdulatlan, pedig talán valóban cápa húzódott meg benne (a lehetőség adott: miért ne?) A drámai feszültséget az elviselhetetlenségig növeli, ha elképzeljük, hogy a képernyőn végre mégis megjelenik a rézgilisztát húzó ember, végigtapogatja a huzalt, közben az akvárium közelébe kerül és a cápa ráveti magát. Így les ránk is a véletlen, a lila vízzel szimbolikusan neurózisokkal telinek jelzett életünkben. De a figyelmes és értő néző azt is észreveheti, hogy a végtelen huzalon időnként érthetetlen mód keletkezett csomók ülnek, mint ferde szemölcsök. Hogy kerültek a csomók a rézgilisztára? Milyen óriás fogta át a végtelen huzal két végét, hogy csomókat hurkoljon rá ritkán elszórva? A New Temps Bukfenc riportere megkérdezte Bangatónit s ő határozottan így válaszolt: azt találják ki maguk ...

Igen. Ez a helyes válasz. A művész ábrázol, de nem magyaráz. S a néző néz, de nem ábrázol, hanem értelmez és szomjasan szimatol a lényeg irányában. Mert az illúzió biztosan nem bizonyosság, de a bizonyosság néha illúzió lehet. Bangatóni éppen azt sugallja, hogy ne bízzuk el magunkat. Mert az igazság borzalmasan és éppen olyan végtelenül átfoghatatlan ügy, mint a rézgiliszta, súlyos, mint a sár, de vállalni kell.

Bangatóni vállalja. Vállaljuk mi is!