Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák (Csanda Sándor, Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond, Mészáros László)
kellett az ellenvéleményeket. Tudjuk, hogy kezdetben olyan könyveink jelentek meg, melyeknek az esztétikai értékét csupán milligrammokban mérhettük. Mit tehetett a kritika abban a helyzetben, hogy végrehajtsa a prevenciót? Politikai életünket istvánság jellemezte, utánpótlás nem mutatkozott, ezért a kritika rákényszerült, hogy pedagógiai türelemmel értékmorzsákból kenyeret dagasszon, hegyet növesszen, és jó gazda módjára a megértő kritikus szeme hizlalja a szlovákiai magyar irodalmi termést. Ezért nálunk a kritika dilit- tantizmus jelensége akkor született meg, amikor leráztuk a személyi kultusz béklyóit és egyes jiatalok azt mondták, hogy a kritika nem képes. De hát ki volt képes ...? Meg hogy Cselényinek nem akadt méltó kritikusa. Ilyen verdikteket nem jogadok el. Ezért nincs igazuk. Csakhogy most fel kell vetni egy kérdést: a kritikusnak akadt méltó Cselé- nyije? II. Mielőtt a kritikai dilittantizmusról való, gondolatébresztő észrevételeimet vázolnám, visszatérek irodalomkritikánk kezdeteihez. Ahhoz a korhoz, amikor így jellemeztem kritikánk helyzetét: „A kritika — mérés. Általa a mű megméretik. Aztán vagy köny- nyűnek találtatik vagy nehéznek. Néha pedig közepesnek. A mi műveink — tisztesség ne essék — közepesek. Irodalmunknak nincsenek csúcsai, lapos, mint az asztal lapja. Mindig is az volt. Győry talán ... de nem, ő sem ...” A magyar irodalomkritikának múltja van. Szép, régi múltja. Bölcs öregjeink már a XVIII. század végén gyönyörűen megfogalmazták az irodalomkritika lényegét és szerepét. Hivatkozhatnék Bessenyeire, a daliás testőrre, aki Mária Terézia udvarában is ki merte mondani, hogy a kritikusok „alaposan rágják meg, amit a népek színe elé öklendeznek”. Első fecske ez a Bessenyei kívánalom, ősigény, mely a magyar kritikustól alapos munkát követel. A reformkor óriási kritikusa, Bajza a puritánságot hirdette: „Jó kritika kell”. Azt azonban, hogy milyen legyen a jó kritika, a másik óriás, Erdélyi mondta ki kereken: „Szívvel, lélekkel és pálcával bíráljuk a költőgyerekeket...!” A világirodalomban nincsenek ettől a kritikai igénynek és teljességnek gyönyörűbb és ma- gasztosább sorai. A kritika hasznosságának a kérdéséről ugyanilyen felemelő szavakat találhatunk. Erről Bajza írt a legfényesebben: „A nyers, de vesébelátó kritika olyan, mint a májusi eső, utána kivirul a határ ...” Sok évvel ezelőtt így írtam a kritikáról, amikor még kritizáltam és harcoltam a kritikai dilittantizmus megnyilvánulásai ellen és elítéltem a szirupba mártott, istenítő bírálatot is, amely nem egyéb, mint literátus házasságtörésre váló csábítás, meg a sötétlelkű utcasarki bunkózást is, melyet a legnagyobb jóindulattal is csak szennyiratnak nevezhetek. Ezért még egyszer hangsúlyozom, Erdélyivel közös kritikai elveimet: „szívvel, lélekkel és pálcával a költőgyerekekre!” Az irodalom nem a felső tízezer zárt mulatója, ahová csak az isteni származásúak juthatnak be, de nem is montecar- lói játékbarlang, ahol csalók és hazárdo- zók vihetik a szót. Ezt minden kritikusnak tudnia kell. Ezért ki-ki kapja meg a magáét becsülettel: csak a fejét, hogy meg ne sántuljon. III. Ilyen eszmék jegyében kritizáltam én. Aztán jöttek a fiatalabbak és irodai-, munkban eluralkodott a zűrzavaros kritikai dilittantizmus, mert — nem azért mondom, de így van — arról van szó. Ezért kijelentem, hogy a dilittantizmust figyelem, de nem szólok hozzá, mert paradox lenne, hogy nem én okoztam, mégis ütöm. Ezért végül is gondolatébresztő szavakat sem mondok róla, de azért a gondolatokat nyilvánosan felszólítom, hogy ha vannak, élnek és lapítnak valahol — bújjanak elő1
