Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák (Csanda Sándor, Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond, Mészáros László)
Zalabai Zsigmond Criticusi declaratio (Credo A líra púpján című kötetből) Fábry Zoltánunk — mindenki mondja — a nyers lét bírája volt erősen. S abból, hogy mi van a műben, ha jól megnézzük, az író lelkületének erkölcsére következtetett. Nem volt a formák embere. Nyersen szerette az életet, nem csomagolva. Ha mégis a formát elemezte, nem tüzeskedett, jóformán nem is elemezte. Csak az író ■morálját vigyázta. Egyes egyedül ez az oka annak, hogy Illyés „fel sem lan- gyult” azoktól a művektől, akikért Fábry forrón és ívekben lelkendezett. Ezért mindenki láthatja, mert én is látom, hogy Illyés se hideg, se meleg hőfokú kategó- ricus imperativus criticusa egyben Fábry nézőpontjának a megkérdendőjelezése azért, mert a küllemre nem ügyel. Melynek minden a jólneveltség meg a kormu- száj, és a nyers vers, s mely szerint az írásbeliség térbeli elhelyezkedése és alaki kiteljesedése pipabagót sem ér. Legalább is ez volt, míg én nem jöttem. Aztán a bírálatok szétváltak, hogy osztódással szaporodjanak, mint az amőbák. Egyik törzsük, a criticus sociologicus autoris de Duba sejtcsoport továbbra is a vant, a nyerset — és nem a verset! — vigyázza és boncolásaival arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon erkölcsös életet él-e a költő, és milyen népek világából veszi élményeit és emlékeit, ki volt a ■nagynénikéje és van-e büntetlen előéletű a rokonságában vagy nincs? A másik sejtcsoport, az ún. homunculus formalisticus de Zsilka pedig betűcsoportok, vonalak, idomok, síkok és tropusok szövevényéből bogozza ki, hogy a művi lét egyes alakzatai és a szerző szexuális vágyai milyen mértékbe# nem hatnak egymásra, vagyis hogy milyen az a vers, amit nem a költő ír, hanem csak úgy lesz. Én pedig úgy gondolom, hogy esse jó, meg esse jó. Hanem a harmadik sejt irányvétele a jó, amely azonban még nem osztódott, ezért nem is szaporodhatik, s amelyet n. lényegéhez fűződő gyakorlat képviselője után objectivus funkcionális factious de Zalabainak neveztem el. Mely critical módszer a művet ugyan a szerzőből vajúd- tatja elő, de a szerzőt már a valóságból — tehát: a van-ból! — eredezteti, a valóságot pedig a műből, hogy az ars criticusi crédo körforgása zárt és tel/es legyen. Ezt a körforgást meggyőzően a következő ábrával szemléltetem: I------------------ Szerző *----------------------4Mű------------------------------------------» Valóság H ozzá kell még tennem, hogy ennek az elméletnek az igazát az is bizonyítja, hogy mély történelmi gyökerei vannak, mert képviselője meg nem értés esetén, netán testi bántalmazás alkalmával ugyanazt mondja, mint Pythagoras /Euklides?] a római légiósoknak: „Barbárok, ne bántsátok a köreimet!” (Zárójelben jegyzem meg, hogy ha az általam leírt körforgás saját- kezűleg felvázolt diagrammáját helyes irányból nézve alaposabban megfigyeljük, jóindulatú segítségemmel felfedezhető, hogy az alkotási folyamat — ok és okozat — irányvétele ellentétes az óramutató járásával, tehát nem balról jobbra halad, hanem jobbról balra, ami azt jelenti, hogy megegyezik a mezei kaszások és részesaratók munkaeszközének, a kaszának a sújtási irányával, amit viszont az elmélet szocialista-realista árnyaltságának kétségbevonhatatlan bizonyítékaként kell elkönyvelnünk). Ergo: a criticai polarizáció élő jelenség, és nagyon kell. (Ha nem lenne, ki kellene találnunk!) Kell, mert: ad 1. elég volt már a „se íze, se bűze" jellegű, impresszionisticus bírálatból, jöjjön az objektív, geometricus, factious critica; ad 2. már Turczel Lajos megmondta hajdanán, hogy irodalmunk középarányosa maximálisan alacsony értékű — elnézést: a béka ülepét sem súrolja talán! —, ezért a criticánok figyelmeztetnie kell bennünket, hogy vigyázzunk a nyelvünkre, a fiziológiai konstrukciónkra, a vonalainkra és a küllemünkre, ha hosszú — örök?! — életűek akarunk lenni a földön. Azt mondjátok, hogy hát a stilistica a legnagyobb? Egy fenét! Sokan azt hiszik, sokan meg mást hisznek. Én se ezt, se azt nem hiszem. Nem szeretek olyat hinni, amit más is hisz.