Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák (Csanda Sándor, Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond, Mészáros László)
érzéseket, sőt gondolatokat is. Aligha tagadhatnánk, hogy egyiküknek ez a szép négy sora: gögügö epetye böböbö mememe áoá gögögö epetye mömömö valószínűleg azon a költői szinten íródott, melyet a magyar irodalomban Balassi Bálint, Amadé, Csokonai, Weöres Sándor és Zsélyi Nagy Lajos képviselnek. De azt már érezzük, hogy Bábinak az ilyen eredeti soraihoz: „csípáját törli már a gondolat" nem hasonlítanak. Igaz viszont, hogy Tő- zsérnek az ilyen soraihoz: „Dönteni jöttem, nem gatyázni / itt erkölcstelen cite- rázni...” szintén nem hasonlítanak. Sőt, úgy látszik, hogy ehhez a Cselényi sorhoz sem hasonlítanak: „kérgesszívű téli reggelek a padláson horkol a zongora ...” Dehát kihez hasonlítanak akkor leginkább? Mintha úgy vélnénk, hogy talán éppen saját magukhoz. Igaz viszont, hogyha igazi avantgárdisták és modernisták, akkor nem hasonlíthatnak senkihez. Sőt, önmagukhoz sem, mert akkor már hasonlítanának valakihez és nem lennének bátor újítók és kísérletezők. De miután azt mondjuk róluk, hogy összejérhetetlsn rugdalózók és érthetetlen kísérletezők, hát akkor bizonyára nem hasonlítanak önmagukra iem, Könyves Kálmán az első magyar társadalomkritikus mondta, hogy úgy látszik, talán természetes, hogy a csecsemőköltők törvényszerűen szembekerülnek a közízléssel. Abban azonban alighanem tévednek a legfiatalabbak, ha azt hiszik, hogy minél jobban rugdalják a pólyájukat, annál hamarább kiszabadulnak belőle és kiadják a könyveiket. Mert a közízlés ugyan változik, de csigalassúsággal és sosem a csecsemőknek lesz benne döntő szavuk, hanem a régi és új alkotások harcából középszerű érték alakul ki, és valószínűleg ez a közepesség az, amit mi világirodalmi színvonalnak hiszünk, mert ?z van egyensúlyban mindig a mi véleményünkkel is. Előttük már az „egyszeműek” is sokat viháncoltak, és még azelőtt a „nyolcak” is bátran nyüzsögtek, sőt talán még Bábiék is izegtek-mozogtak néha, de mi mindnyájukat azóta számítjuk nagy költőknek, amióta lehiggadtak és megnyugodtak. Igaz, hogy a költőnek egyszer le kell tisztulnia, beérni, és éppen ezért, alighanem másképp vélem, de mégis úgy látszik, hogy a „pelusosok” egyes művei jelentősen gazdagították költészetünk irányvonalának mértékét. Már most, hát még ha majd lehiggadnak és megtanulnak beszélni, írni. Legalább Is mi úgy gondoljuk, hogy hoza- dékuk lesz. Igaz, különösen időváltozáskor érezzük így, amikor erősen hasogat a térdünkben és mindenbe beleegyezünk, ezért igazat adunk nekik abban, hogy a saját talpukra akarnak állni és lábon járni, sőt talán még majd helyeseljük is a végén, hogy verset írjanak ... Turczel Lajos Néhány gondolatébresztő szó a kritikai dilittantizmus kérdéséről Nem vállalok semmi közösséget azokkal, akik szerint a kritikai dilittantizmus kérdéséről ne vitázzunk. Nos, én azt mondom: vitázzunk! Nincs szándékomban ismételni vagy éppen propagálni magam, de már az ötvenes évek közepén így írtam a kritikai dilittantizmusról: „A kritikai di- littantizmusnak irodalmunkban különösen azok a sekélyes vélemények a baciluste- nyésztő és vírusszaporító gócai, melyek a lírai utánpótlás melegágyi kitenyésztésének a szükségességét invokálják.” Senki nem tagadhatja, hogy ez a megállapításom már a személyi kultusz béklyói között is igaznak bizonyult, majd később is, post festa beigazolódott, sőt, napjainkban sem cáfolható. Persze, másnak más véleménye lehet, de akkor nincs igaza. Nos, önhibámon kívül eddig még nem tértem rá a kritikai dilittantizmusról szóló kérdések gondolatébresztő taglalására. Csakhogy most rátérek. Emlékezzen csak mindenki vissza, hogy mit mondtam a sematizmus vitában a kritikai dilittantizmusról. „Ha valaki azt állítja, hogy kritikánk erőtlen, fejletlen és felelőtlen, akkor az illető nem tudja elválasztani a tiszta szemet az ocsutól és állítása tiszta kritikai dilittantizmus.’’ Cso- da-e, hogy már akkor így jellemeztem irodalmunk gyermekbetegségét, a kritikai di- littantizmust? Valahogyan kompenzálni
