Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - Grendel Lajos: Volt egy ház (novella)
ból, mert a pincérek ügyet sem vetettek rá. Szép kis kupleráj, gondolta Mészáros. Éppen a képről beszéltek, a vértesekről meg a parasztokról, meg hogy minden szimpátiájuk ellenére sem tudnak a parasztok mellé állni, bizonyára azért nem, mert a kép nem szólít föl rá, mert semleges, mert olyan, mint egy moziplakát. Akkor már inkább lógna ott egy tájkép. A szomszéd asztalok mellől biztató mosolyokat lövöldöztek feléjük, igen, azok mindent tudnak, vannak emberek, akik mindig mindent tudnak, azért olyan rossz a közérzete az embe ■ riség másik, bár létszámban csakugyan csekélyebb felének... Közben bejelentették, hogy elfogyott a sör. Lehetetlen, mondta ő, lusták kiszolgálni. Csupa olyan dologról beszélgettek, amiről egyébként még időtöltésből sem érdemes beszélgetni, mert előtt-utóbb kerülgetni kezdi az embert az ásítás, amit persze le kell nyelni, hogy a másik meg ne sértődjék. A Gombócnak volt egy évfolyamtársa az egyetemen, a nevére nem emlékezett már pontosan, Bartosnak vagy Barmosnak hívták, zseniális tudós lehetett volna. Ez a Bartos vagy Barmos megszállottan bújta a könyveket, mintha valami olyan igazságra vadászna, ami a felületes olvasó figyelmét elkerüli, de ott lapul a sorok között tetszhalottként s a tények valamilyen bizarr csoportosításával egyszer csak feltámad, s az ember a homlokára csap, nahát, pedig milyen egyszerű és világos az egész! Valamilyen titkos kulcs, egy elv, s ő talán ezt akarta megtalálni, vagv ki tudja, mit, sohasem beszélt róla, szófukar volt meg elképesztően szemérmes. Vele lakott két évig a kollégiumban, és biz’ isten, hogy még a lábaszárát is szégyellte, s a vécébe járt átöltözni. A szaktárgyakból szinte abszolút ismeretei voltak, csak éppen képtelen lett volna kicserélni egy biztosítékot, rendesen becsavarni egy villanykörtét, s az üzletekben is csak az nem csapta be, aki nem akarta becsapni. A tanszéken is hamar fölfigyeltek rá, kiszemelték aspiránsnak, szinte könyörögtek neki, hogy fogadja el az ajánlatukat. Aztán ötödikben tanítani jártak az egyik gyakorló gimnáziumba, s neki minden órája botrányba fulladt. A legegyszerűbb törvényeket nem tudta elmagyarázni. Kapkodott, dadogott, mígnem egy alkalommal, amikor negyedszer fogott bele az anyag megmaradásának törvényébe, s újra kudarcot valott vele a szemtelen kis gimnazisták előtt, sírva fakadt és elrohant, s az egyetemi karriernek is meg mindennek lőttek. Az államvizsgákon kegyelemből átengedték ugyan, a dékánhelyettes azonban erélyesen lebeszélte arról, hogy valaha is tanítson. Pedig most tanít. — Milyen kegyetlen tud lenni a sors még a kiválasztottjaihoz is! Mészáros elengedte a füle mellett a patetikus kommentárt, az ilyen vén trottyok rettentően érzelgősek tudnak lenni, s inkább nem firtatta, hogy hol tanít, de ő megint mintha csak kitalálta volna a gondolatát, azon nyomban megfelelt neki, vidéken tanít egy gimnáziumban, méghozzá úgy hallotta, kiváló pedagógus. S ez elég volt ahhoz, hogy Mészáros gyanút fogjon, s azt a Bartost vagy Barmost vele azonosítsa, noha természetesen semmi kézzelfogható bizonyítéka nem volt. — Mi akkoriban azt hittük, hogy csak vidéken érdemes csinálni valamit. Nos, úgy látszik, nem tévedett, Mészáros néhány csípős megjegyzést tartalékolt erre a pillanatra, hiába, ravasz az öreg, ravasz vén róka, érti a módját, miképpen kell valakinek a bizalmába férkőzni. De ő sejtette, hogy csak taktikázott eddig, s a legjobb lesz, ha most fizet és fölkel az asztaltól és érzékeny búcsút vesz tőle. De nem ő, hanem a Gombóc kell föl. Kisompolygott a konyhába és kisvártatva ragyogó arccal meg két dobozos ógyallai sörrel tért visz- sza. — Szerintem legföljebb csak nevetséges. — Mi nevetséges? — Az, hogy vidéken ... — mondta Mészáros. — Még hogy vidéken! .. . Én például most végleg elutazom. Megtörtént, kimondta, nem lehetett visszavonni többé, és nem is lett volna semmi értelme. Ű legalább nem beszél virágnyelven. Hallgattak. A hallgatást úgy értelmezte, hogy most már mindent elmondtak, s jobb lesz, ha nem haragszanak meg egymásra. De a férfi mintha föltette volna magában, hogy
