Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - Grendel Lajos: Volt egy ház (novella)
ma játszani fog vele, s miután kibontotta a dobozokat (nyúlt volna az övé után is, de Mészáros nem engedte, hogy töltsön neki), a pénztárcájából egy szabályos, még kezeletlen ijegyet tett le az asztalra, s anélkül, hogy a szemébe nézett volna, nagy nyugalommal azt mondta: — Én is elutazom. Méghozzá most, ezzel a vonattal. Mészáros jól megnézte a jegyet, s nem hitt a szemének, pedig csakugyan az aznapi dátum volt rajta, és a jegy Pozsonyig szólt. A férfi, miután sikerült ilyen látványosan félrevezetnie őt (vagy mégsem?), elégedetten csettintett, s ez szólhatott a sörnek, de annak is, hogy lóvá tette őt. — Csak igy, csomagok nélkül? — Mindent Grétire hagyok. Nekem semmire sincs már szükségem. Vagyo- nom meg úgysincs. Nem, ez nem lehet igaz, gondolta Mészáros. Képes volna húsz év után csak úgy lelépni, itt hagyni állást, feleséget, gyereket, fejest ugorni a teljes létbizonytalanságba pár évvel a nyugdíj előtt? Hiszen ez esztelenség. Mészáros nem tudott kiokoskodni rajta, lehet, hogy ez egy újabb trükk, legyen miről beszélnie a városnak megint. Újra maga előtt látta az asszonyt, amint virraszt otthon a megvetett ágy előtt, s talán semmit sem sejt, s akkor pár nap múlva kap egy levelet tőle, és szégyenében meg kétségbeesésében ő is elbújdosik a városból. Most kezdte igazán sajnálni, hogy tíz percük maradt csak a vonatindulásig, s azt még jobban, hogy szinte nem is ismerte őt eddig. De sebaj, pótolni lehet még. Föltéve persze, hogy valóban elutazik. Még mindig a tenyerében feküdt a másik jegy, még mindig nem hitt a szemének, s valahol belül vastag köd gomolygott benne, s már nem is találta olyan rendkívülinek, hogy vele utazik majd. Fölrúgni az elavult szabályokat, s engedelmeskedni a belső parancsnak. Ez az. A férfi merev, szigorú arcán nyomot hagyott a sok éves belső tusakodás, öregebbnek látszott a koránál. Mészáros visszaadta a (jegyét, s csak annyit volt képes kinyögni: — Gratulálok. Ám még ebben is több volt a gúnyos él az elismerésnél. Közben ő már a pincért sürgette, fizetek, kiabálta, jó lesz előre menni, ha ülőhelyet is akarnak találni maguknak a vonatban. így mondta, magunknak. Külön fizettek, a másik szinte kituszkolta őt a hidegbe. A hó ropogott a cipőjük alatt, ahol meg keményre taposták már, csikorgott, mint amikor végighúznak valami kemény, éles tárgyat egy üveglapon. A hólapátoló munkások nem lankadtak, most a víztorony környékét tisztogatták, Mészárosnak úgy rémlett, teljesen gépiesen, csak a pénzre gondolva, ami a markukat üti majd. Itt-ott kivillant ugyan a fekete salak a hóból, de olyan sűrűn esett, hogy mire amott végeznek, kezdhetik elölről az egészet. Vasutasok mentek el mellettük sápadtan pislogó viharlámpával, és el-eltünedeztek a vagonok között. Ő szorosan Mészáros nyomában haladt, s nagyon határozottnak látszott. A többi utas sem volt kevésbé türelmetlen, nem csoda, hiszen ők valahonnan utaztak valahová, a megérkezés biztos tudatával és reményében, s Mészárosnak úgy tűnt, hogy ők ketten egészen természetesen válnak ki közülük. Megfogadta, hogy nem néz ki majd az ablakon. így kettesben könnyebb lesz megválni a várostól, majd bátorítják egymást, s bizonyára lesz még mondanivalójuk egymás számára. Mondott is valami olyat, hogy nekik már régen találkozniuk kellett volna, szégyelli magát, hogy ennyire félreismerte, mire ő nevetve megjegyezte, nagyon ritkán van úgy, hogy két ember ugyanarra gondol s egy irányba halad. Pedig egyszerű. Nyitva kell lenni mindenki iránt, de neki ez sajnos sohasem sikerült. Annyi terhet rakott magára az évek során, hogy az most agyonnyomja. A vonat persze tömve volt, a folyosók is, és senki sem szállt le. Első pillanatban följutni is reménytelennek látszott. A végén aztán mégis mindenkit előreengedtek, már csak a kalauzok tartózkodtak lent, meg ők ketten ácsorog- tak még ott. Föntről jó keleti tájszólással rájuk mordult egy terebélyes asz- szony, mozduljanak, mert jön a hideg a lábára, és akkor ő föllépet a lépcsőre, és egy csöppet sem csodálkozott, hogy a másik lent marad. Egy percig sem
