Irodalmi Szemle, 1978
1978/6 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Új szlovák próza
IFIW^^ILCO) Egri Viktor ÜJ SZLOVÁK PRÓZA JÄN BEŇO: A SZERELEM SÉTÁNYA Az év elején megjelent kötet rövid füljegyzete a fiatal szlovák prózairók közé sorolja Ján Beüót, ami könnyen megtévesztheti a magyar olvasót, mert az ötvenedik életévét betöltötte, és a hasonló korú Andrej Chudobával a František Hečkót, Vladimír Miná- čot, Rudolf Jašíkot, Peter Karvašt — felsorolásom nem tart a teljességre igényt — követő középnemzedékhez tartozik. Lényeges ezt tudnunk, mert óhatatlanul is össze kell hasonlítanunk Beüot azokkal az előtte jelentkezőkkel, akik, hasonlóan nemegy munkájukban az átalakuló falu életéről hoztak híradást. Elöljáróban itt hozzá kell fűznöm, hogy bár Beňo emberábrázolása, stílusa és írástudása figyelmet keltő — kötetét 1974-ben megérdemelten tüntette ki a Szlovák Írószövetség a legjobb prózai alkotás díjával —, nem éri el elődei legjobbjainak színvonalát. Ha a lemaradás okait vizsgálni próbálom, elsősorban azt kell megállapítanom, hogy hiányzik belőle elődeinek szenvedély essége és spontaneitása, az a képzelettel munkálkodó, vérbő mesélő készség és alaktermő erő, amely például Mináč novelláiban — regényeiről most nem beszélek — a háború utáni szlovák széppróza legmagasabb színvonalát jelzi. De nem kap hangot a részvét sem, az esendőséget és kiszolgáltatottságot jelző és megértő együttérzés. Hiányérzésünk Beňo egyoldalú életszemléletéből fakad. Úgyszólván valamennyi novellájában megfáradt, az örökös robottól elnyűtt öregemberek életútjának alkonyát vagy halálát írja le kitűnő megfigyelő készséggel, de hűvösen, az említett részvét, emberi együttérzés jelei nélkül. A százoldalas kis kötet öreg emberei esettségének okait az író jól ismeri, nyomorúságuk leírása szinte dokumentszerűen pontos, ennél azonban több kellene, hogy ezek a megpróbáltatottak és életfáradtak mélyebben emlékezetünkbe vésődjenek. Alighanem, a már említett részvét mellett, a tolsztoji derű és bölcsesség, amelyet történetesen az énformában elbeszélt címadó novella néhány sora példaadó szépséggel éreztet: „Bal kezével átöleli feleségét, végigsimogatja tekintetével, s szemükben felragyog az a tiszta fény, amelyet némelyik emberből sem az öregség, sem az élet sivársága nem tud kioltani. Akkor ébredtem csak igazán rá, hogy ebben az inas parasztban, aki mindig úrrá tudott lenni érzelmein, és egyszerű feleségében is van valami, olyan tiszta és érintetlen, mint a bennünket körülvevő erdő s a kék ég fölötte” (Nóta János fordítása). A kötet értékét növelné, ha másutt is ilyen érzékletesen tiszta nyelven szólalna meg A szerelem sétánya írója. Szemléletének hűvös józansága azonban nem engedi, hogy hasonló érzékeny beleéléssel és együttérzéssel szólaljon meg — talán abbeli félelmében, hogy az érzelmek szabad áramlása ma korszerűtlen. Valóban olyan szürkék volnának a falu hétköznapjai, mint a kis kötet tizenkét novellája érezteti? Maga az író cáfol rá erre a lehangoló unalomra és az unalommal járó egykedvűségre. Ott a számokba, statisztikába elmélyedő, aprólékos műgonddal jellemzett Milán Kohút, a „Kakaska”, akit elkerül a szerelem, s akinek lelkében álmok és ábrándok híján űr tátong, s képtelen megragadni a kínálkozó lehetőségeket. A novellák hősei a forrón izgalmas élet helyett sztoikus beletörődéssel maguk választják a min
