Irodalmi Szemle, 1978
1978/6 - NAPLÓ - Sólyom László: Tudósítás a Sarló pécsi emlékünnepéről
ményszerzést és öntevékenységet illeti, akad ma is elég újítani való.” Balogh Edgár levelének felolvasása után ültem le én is a közönség közé. Ekkor Pálinkás György megnyitó szavai következtek, majd a pécsi fiatal írók Győry Dezső, Morvay Gyula és Sáfáry László verseiből adtak elő. Aztán Horváth Ferenc sorolta elő Sarló-emlékeit: „Fél évszázad telt el azóta, hogy Rozsnyó közelében, a Gombaszögnél felállított cserkésztáborban 21 magyar ifjú megalakította a csehszlovákiai magyar főiskolás ifjúság Sarló-mozgalmát. Az emlékezetes ifjúsági találkozó a cserkésztáborozás hagyományos külsőségei között folyt le, de jelentőségében messze felülmúlta a hasonló ifjúsági kezdeményezéseket. A vörös sarlós fehér őrsi zászlók alatt vitázó ifjak egy néprész életének történelmi fordulópontján n kor nagy társadalmi változásainak szükségszerűségét felismerve kísérletet tettek rá, hogy felvázolják a néphez hű haladó értelmiség időszerű programját. A Sarló nem volt formális egyesület. Az ihlető kor hatására kibontakozó mozgalom a forradalmi érzelmek, remények és vágyak forró közösségében minden szervezetnél szorosabban fűzte egymáshoz tagjait, akik közel egy évtizedig (...) gyújtóközpontjává váltak a csehszlovákiai, majd bizonyos mértékben az egész korabeli magyar ifjúság életének. A mozgalom mihamarább áttörte az ifjúsági kereteket és megtalálta a kapcsolatokat a forradalmi munkássággal. Ekkor már sajátos jellegű szocialista mozgalom volt, amely egy-egy akciójával izgalomba és mozgásba hozta nemcsak a csehszlovákiai, hanem az egész magyarság jelentős rétegeit. A Sarló mindvégig népi mivoltához ragaszkodva harcolt a szocializmusért és az egymás mellett élő népek barátságáért. Törekvéseiket, tévedéseiken és botladozá- saikon túl, úgy alakították, kapcsolataikat a szomszéd szlovák és cseh néphez úgy építették, hogy erőfeszítéseiket feltétlenül a szocializmus jegyében összebékülő népek számára megszívlelendő hagyatéknak kell felfogni.” Dobossy László beszédének elején kihangsúlyozta a Sarló művelődési mozgalom jellegét: nemzeti létünk tudatosítását, vállalását és a magyarságunkhoz való ragaszkodást. Dobossy László beszédéből idézünk: „Életünk hajlatára érve visszatekintünk: mi volt jó?, mi volt szép?: mit tennénk — ha tehetnénk — megint ugyanúgy? Amikor néha néha találkozunk, szívesen idézzük föl a kettős koszorúzás tudattisztító „botrányát”, hiszen ifjúkori eszmélkedé- sünk alakulásában ez látszik a leglátványosabb kicsúcsosodásnak. 1930. március 15-én kéttagú küldöttséget menesztettünk Budapestre, azzal a megbízással, hogy helyezzenek el koszorút a Petőfi-szobor talpazatán; mivel koszorúnkat — a kelet-közép-európai népek megbékélésének és szocialista összefogásának szellemében, „új március”-t köszöntve — a magyar színekkel együtt az azonos sorsú szomszéd nemzetek színei is díszítették, a rendőrség megakadályozta hogy tiszta hittel hódolhassunk Petőfi szellemének. Erre a mi küldötteink a ke- repesi temetőben, Táncsics sírjára tették le koszorúnkat, e szöveg kíséretében: »A csehszlovákiai magyar új nemzedék Sarlószervezete történelmi hivatásának szimbólumaként helyezi a koszorút a magyar, szlovák, cseh, román, horvát és szerb nemzetek színeivel Táncsics Mihály sírjára. « Lett nagy vihar a magyar sajtóban és parlamentben! Mi mindennek nem mondtak el bennünket (idegen egyetemeken szorgalmasan tanuló, a puszta megélhetésünkért is keservesen dolgozó magyar diákokat). Kitiltottak Magyarországból, megrágalmaztak, hogy becseheltünk, hogy Benes-bérencek meg muszkavezetők lettünk .. . S ahogy ez ilyenkor szabályszerűen lenni szokott, a másik fél, ez esetben a csehszlovák kormány és csatlós hálózata, különféle csalogató gesztusokat tett irányunkban. Hiszen, lám, ha ilyen viharkeltőn szakítottunk a magyar reakcióval, akkor — objektíven — velük kell azonosulnunk, tertium non datur, csak cinkos szemlélői lehetünk az egymásba fonódott s a polgári demokrácia szólamaival leplezett szociális és nemzeti elnyomásnak. De nem hallgathattunk! Évek óta szorongva láttuk, mint szenved és pusztul a nép, a mi népünk! Ezért a félreértést, amely a botránnyá duzzasztott budapesti koszorú-ügy nyomán támadt, ugyanoly látványosan kellett eloszlatnunk, ahogyan keletkezett ... 1931 szeptemberében, tehát másfél évvel az egyfelől felháborodást, másfelől üdvös eszmélkedést kiváltott budapesti koszorúzásunk után, a Pozsony alatti Téglamezőn behatoltunk a Városmajor marhaistállójába, feltörtük a korhadt ládát, amelybe vandál indulatok dugták — megcsonkítot-
