Irodalmi Szemle, 1978

1978/6 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Tőzsér Árpáddal)

De ilyen huzavonái valószínűleg Cselényinek és Nagy Lajosnak is voltak a kiadóval, szerkesztőségekkel, s a fő ok természetesen az a más Irodalom-eszmény volt, amit képviseltünk, de az én „dühöngésemet” más is színezte. Szóltam már róla, hogy gyermekkoromban s később mennyit szenvedtem — a falum életformájával összefüggő — személyiségtorzító erőszaktól. Azt hiszem, Pozsonyban engem ezek a korábbi szenvedések tettek dühöngővé. Ráadásul Komáromban — gyermekfejjel — magam is írtam olyan külső Ihletésű verseket, amelyeket Pozsonyból nézve már annyira olcsó dolognak, s szintén torzulásnak tartottam. Annál ádázabb dühvei fordultam tehát szembe az előttünk járó nemzedék ilyenfajta torzulásaival.

Ti már fel sem tudjátok fogni, hogy valójában miről volt szó. Adva volt egy irodalomeszmény, s íróink többsége ehhez az eszményhez alakította a valóságot. Az irc- dalomeszményt a kritika s a szerkesztőségi gyakorlat alakította ki, de akiben nem élt elemi erővel egy belső irodalom-modell, az egyszerűen behódolt az adottnak. S a be nem hódolók nagyon kevesen voltak: Fábry, akinek hatalmas élettapasztalatai, életműve biztosította a különállást, Rácz Olivér, akiről akkor alig tudtunk valamit, s nagyritkán megjelenő versei inkább a kulturális hagyományokra, mintsem a társadalmi valóságra utaltak, Ozsvald Árpád, akit naiv valóságtisztelete és a népköltészet vértezett fel a torzító erőkkel szemben, s Bábi Tibor, akit plebejus dühe, megszállottsága fordított szembe minden erőszakkal.

A kérdés tehát az volt, hogy behódolni vagy nem behódolni? Behódolni-e annak a valóságszimplifikáló irodalomszemléletnek, szerkesztői gyakorlatnak, amely még Fábry t is arra akarta rászedni, hogy „írjon a boldog és szabad májusokról” (tőle tudom, hogy egyszer egy kéziratát ilyen szöveg kíséretében kapta vissza), vagy formával is valósággal becsületesen megküzdve saját szemléletre temii szert.

— Ha a szokványinterjúk legelriasztóbb kérdésének ama bizonyos lakatlan szigetére magaddal vihetnél néhány könyvet a világirodalomból, s ráadásként három csehszlovákiai magyar író művét is, melyik lenne ez a három könyv? És miért ezek?

— A szlovákiai magyar íróktól származó könyveim közül Fábry két könyve: a Kúria, kvaterka, kultúra és a Harmadvirágzás a legkopottabb, legtöbbet forgatott. Erre a két könyvre valószínűleg azon az abszurd szigeten is szükségem lenne. Ezekben a kötetekben Fábry szinte mindent leltárba vesz, ami a szlovákiai magyar irodalomból fontos. S ráadásul a leltárba vett művekről sokszor messzehangzóbban szól, mint maguk a művek. De hogy az a bizonyos harmadik hely se maradjon kihasználatlanul, gyorsan tépnék egy könyvre való lapot Forbáth Imre, Mihályi Ödön, Sellyei József, Balogh Edgár, Vass László, Duba, Dobos, Rácz, Bereck, Zs. Nagy, Cselényi, Ozsvald, Bárczi Pista és Varga Imre köteteiből.

— Szenei Molnár Albertról szóló tanulmányodban, végigjutva a magyar irodalomnak, a mai Szlovákia területére eső hagyományain, meg/egyzed, hogy az általad fölsorolt, példák, köztük „Szenei Molnár Albert is — számunkra épp olyan közvetlen hagyomány, mint Forbáth Imre vagy Fábry Zoltán. S ez a közvetlenség fokozottabb mértékben számvetésre kötelez bennünket.” Ezzel a véleményeddel Csanda Sándor vitázik új könyvének (Szülőföld és irodalomJ előszavában: „Szerintünk Molnár Albert — művei keletkezését tekintve — elsősorban németországi magyar író volt, Forbáth és Fábry pedig már hozzánk sokkal közelebb álló, tipikusan csehszlovákiai magyar alkotók. Nem is szólva arról, hogy az irodalom erősen tudatjormáló tényező, s a mi szocialista tudatunk jormálásához Fábry és Forbáth sokkal közvetlenebbül járultak hozzá, mint az egyébként haladó hagyománynak számító, de egy XVII. századi vallásos-haza- fias tudatot alakító szenei elődünk.” Hadd tegyem föl most újra az említett tanulmányod egyik kérdését: „jogosan számítjuk-e az irodalmunk történetét 1918-tól?” A kérdést Csanda Sándor jenti véleménye ellenére is helyénvalónak érzem, mivel számos vonatkozásában kellőképpen máig sem tisztázott hagyományszemléletünk olyan vi:ás pontjait érinti, amelyeknek tisztázásával közelebb juthatnánk a csehszlovákiai magyar irodalom korszerű és átfogó történetének megírásához.