Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - VENDÉGÜNK AZ ÚJ AURORA - Tóth Lajos: Obsit

Észre se vették, hogy megállt mögöttük, félig-meddig takarva a tartóoszloptól. Éppen a szövetkezet legrégibb traktorát gusztálgatták immel-ámmal.

Pár pec után a döntés egyhangú volt: a masinán túl kell adni. Kemenes, a könyvelő már be is írta a listába, holnap viszik is a MÉH-nek. S ekkor Szen- kó Péter szivébe nyilallt nemcsak a maga keserűsége, hanem a múlt emléke is Nem lehet becsmérelni ezt az öreg vasjószágot. Akkor került ide hatodmagával, amikor a szövetkezet átvette a helyi gépállomástól. Már az első munkanap elromlott. Nem sok reményt fűzött ő se hozzá. Azután mégiscsak bevált. A többi ötöt fokozatosan kiszuperálták, ez az egy azonban, ha kehes is már, még birja. Tizedik éve szántja a barázdákat. Igaz, az utóbbi időben már csak köny- nyebb kerti munkákban használták. A nyári hagymakiszántás közben lerohadt ugyan, de helyre lehetne még pofozni. Nem bírta tovább szótlan:

Én már kiöregedtem, de ez még szolgálhat. Majd én meggyógyítom!

— Sajnálod ezt a tragacsot? — kérdezte kissé csipkelődve az elnök. — A vasgyűjtőbe való. Nem szégyenkezhetünk vele!

Szenkó Péter elsápadt.

— Most már értelek! — szakadt ki belőle. — Hát akkor vigyétek! — hagyta ott őket.

Az elnök továbbra is ott maradt köztük, de nem figyelt a szakértők szavaira. Mindenre rábólintott, a selejtezés végén azonban megállt az öreg által istápolt traktor előtt.

— Ebben már csakugyan nincs semmi fantázia? — kérdezte.

— Van! — felelte az egyik bizottsági tag. — Beolvasztás után!

— Gyerünk! — indult el az elnök a központi iroda felé.

Míg a bizottság a jegyzőkönyvet készítette, Szenkó Péter visszalopakodott a színbe. Odalépett a kivénhedt traktorhoz. Tapogatta, simogatta, mintha nem is vasszerkezet volna.

Tanulógyerekek közeledtek. Ahogy elhaladtak a kimustrált gépek előtt, egyikük megjegyezte:

— Na, ezeket se bütyköljük tovább!

— Nyugdíjazzák őket! — sziporkázott egy másik.

Nagyot kacagtak mindannyian. Az öreg haragosan fordult utánuk, rájuk akart szólni, de csak legyintett.

— Látod, te se kellesz már! — hagyta ott a néma tanút.

Irodájába érve íróasztalához ült. Szemügyre vette a bútorokat, tárgyakat, a bekeretezett elismerő okleveleket, mintha már most búcsúznia kellene tőlük. Később jobb könyökére támasztotta feijét, s az ablakon át a szinre nézett. A napfény megcsillant a vén traktor kormánykerekén.

— Kiöregedtünk, cimborám! — suttogta, s torkában megszaporodott a keserűség ... tömpe ujjaival törölgetni kezdte arcáról az oly ritkán kibuggyanó könnycseppeket.