Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei — V.

Az agg prófétának, mikor a hetvenes években Štúr és saját fiatalsága hagyományait védelmezi haragvón, a nagy gondolatok már többnyire nem jutnak eszébe, csak a kicsiket műveli: Nos, próbáljátok csak meg összemérni a ti nagy Voltairetokat, Byronotokat, Strausstokat és Renantokat, s a mai regény- és revolverirodalom egész szemita perepúttyát vele (értsd Stúrral], ti, mind, kik a nyálkás és undok művészetet dicsőítitek.”

A Vlčekkel71 folytatott polémiában pedig így ír: „Hogy nemzetünket a magyarizmus nem igázza le, erről mi biztosíthatjuk önt, de ön minket nem biztosíthat arról, hogy a nyugati túlfinomultság és elnőiesedés, racionalizmus és materializmus utánzásával nem fog saját nemzetének ártani.”

S Hurbannak sok ilyen kitétele van, amelyben a romlott nyugat ellen fenekedik. Az idős Húrban eszmei fejlődése ebben az időben már lezárult, értelme — konzervativizmusának állóvizeiben — megmerevedett, úgy tűnhet tehát, hogy a fenti eszméket csak utólagosan tulajdonítja Stúrnak és fiatalkori önmagának. Ügy tűnhet, de — legalábbis lényegében — nincs így: Nyugattal valóban szembe fordul már a negyvenes évek első felében. Publicisztikai megnyilvánulásaiban és leveleiben már akkor nagyon világosan elítéli a nyugat-imádatot, s szembeszáll a „német szektáknak azzal az utálatos söpredékével”, és azzal a „friss életerőnket pusztító aljnéppel”, amelyről már írásom más helyén szóltam. Valószínűleg egyetlen cseh barátját sem szerette jobban, mint az ifjú Fričet,72 ennek ellenére nem bocsátotta meg neki, hogy kiadta a Lada Nióla című modern hangolású almanachot. Mert: „A cseh költészetben kevés a sikerürt mű, s ami sikerült, az idegen szellemiségű... Hagyjatok nekünk békét ezekkel az idegen kísértetekkel, ezekkel a kétségbeesett fájdalmakkal, vakarózásokkal, az érzékek természetellenes felkorbácsolásával, ne vezessetek be világunkba holmi kétségbeejtő csontbőr embereket, csábítókat, olyan szörnyetegek ezek számunkra, amilyeneket hálunk nem látni, ne zavarjátok hát velük nyugalmunkat..

S mindebben talán az a legrosszabb, hogy elvetettek dolgokat anélkül, hogy előbb megvizsgálták volna őket. Tagadtak megismerés nélkül. S ha tudtak is valamit nyugatról, csak az iskolai kompendium, a rövid életű divatok színvonalán tudtak — csak átgázoltak a dolgokon, mint ahogy Húrban mondja Stúrról: „Ha át is gázolt az enciklo- pédisták zavaros folyóln, Volney súlyos álmain és Voltaire nihilista és ateista ábrándjain, romlatlan szívében megőrizte az istenfélő középkor patriarchális hagyományainak tiszteletét.”

Húrban nem vitatkozik a felsoroltakkal, hanem tagadja őket.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a tagadás nem az „istenfélő középkor” nevében történt — ezt a későbbi Húrban állítja így —, hanem a nemzet és a szlávság jövőjének a nevében: a Nyugattól való eszmei elhajlásnak gyakorlati politikai háttere volt.

A döntés politikai meggondolásból történt, politikai okai voltak. Ma ezzel a döntéssel nem kell okvetlen egyetértenünk, de azt el kell ismernünk, hogy okai valóságosak, történelmileg objektívek voltak. Már a harmincas években világos volt, s a negyvenes években még világosabb lett, hogy ahová a modern élet, azaz az új, burzsoá viszonyok behatolnak, ott tavaszi hóként olvad el a szlovák népelem. A szlovákság egyre inkább valamiféle rezervátumba, az új idők szellemétől még érintetlen kis városokba, s főleg falucskákba szorult. A politikai élet tehát csak úgy volt lehetséges, ha hordozói a lakosság konzervatívabb részére építettek; s ennek megfelelően kellett ideológiai fegyverzetüket is módosítaniuk. A politikai mozgalom vezetői nem engedhették meg, hogy az a rezervátum megbontódjon: ezért a szlovák vidéket egyrészt védték az idegen hatásoktól, másrészt olyan tulajdonságokkal ruházták fel, amelyek annak konzervativizmusát voltak hivatva kompenzálni.

Ezekről a tulajdonságokról a nemzedék sok tagja beszél és sokszor, leginkább a költészetben; a legteljesebben talán Sládkoviő szól róluk a Gyetvai legényben.73 S természetesen valamennyien eszményítenek, s mindenki tudja, hogy hőseik eszményi hősök. Ezeket a hősöket valamiféle egészség, romlatlanság, természetes erő jellemzi; igen, valamennyi a betyárok bűvös derékszíját viselte. S mindezt már a kortársak egy része is naiv dolognak tartotta. De a politika szükségletei erősebbek voltak, mint az igazság utáni vágy. Mert „Ki segít rajtunk, ha mi magunk nem?” kérdi Stúr a történelem adta jog alapján. „Ha életerőnk nem lenne, vagy ezt az életerőt nem fejlesztenénk tovább, semmilyen hatalom nem védhetne meg bennünket a pusztulástól, s hiába Is támogatnának bennünket, mert összeroskadnánk, földre hullnánk ..