Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei — V.

Erőt kellett tehát gyűjteni, ha mindjárt, a föld alól is, s aki ezt az igyekezetei gátolta, az pokolra való volt.

Az önvédelem elve, a tény, hogy nemzeti értelmiségünk első nemzedéke kisajátította annak a tudásnak a jogát, hogy a nemzetnek mi használ és mi árt, s hogy ezt a tudását minden rendelkezésére álló hatalmi eszközzel érvényesítette, — mindez más nemzetek mozgalmaiból is ismert; ismert a nép romlatlan őserejébe vetett mitikus hit is. A mi esetünkben ez a rendkívüli, hogy az az elv győzött, s a szlovák gondolkodást és gyakorlati politikát hosszú időre meghatározta; talán egészségtelenül is hosszú időre. S ez Húrban érdeme is volt, ha nem elsősorban az övé! Ö, igen, túl sokáig voltunk az isteni kegyelem állapotában, túl sokáig jártunk misére.

„Az ember, a törzs, a nemzet lélek nélkül csak élettelen fadarab”, mondja Húrban. Való igaz: csakhogy a mi lelkünk túl sokáig volt egyoldalú, s ebben az egyoldalúságában túl sokáig kísértett.

Hurbannak sok vonatkozásáról nem szóltam itt, például irodalmi tevékenységéről sem. De arról már írtak mások, s miért mondanám újra az általuk elmondottakat? S az Igazat megvallva, az ún. tiszta irodalom Hurbannak nem is volt erős oldala; de Húrban soha, fiatal korában sem tartotta magát prózaírónak vagy költőnek. Éppen ellenkezőleg: költészetében és prózájában is takaratlanul az volt, ami valójában: vezér és hadvezér, ideológus és gyakorló politikus. Irodalmi csúcsteljesítményei — a Ľudovít Štúr életrajza és az Emlékezések — is elsősorban a harcos ideológus és politikai publicista művei. Minden tette a nemzet politikai gyakorlatában gyökerezett s arra is irányult: irodalmi alkotásai is.

Egyházpolitikáját, az egyházon belüli harcait — amelyekre pedig, sajnos, annyi időt, fáradtságot, s szinte oroszlánerőt áldozott — csak érintettem. De ezekről a sajnos-tói sokkal többet mondani egyébként sem lehetne, mert Húrban egyházi emberként — annyi munkája és fáradozása ellenére is — végre outsider maradt. A lutheránus világ hatalmasai haragos hangját csak eltűrték, rigorózus erkölcséről nem vettek tudomást: az élet haladt tovább. Prédikátornak fenyegetően lenyűgöző volt; lelkipásztornak ellentmondást nem tűrő zsarnok. Kicsiny egyházában minden az ő regulája szerint történt, nem tűrte sem a garázdálkodást, sem a részegeskedést. S ideológiai ellenfeleit sem.

A hlubokai egyház község Ján Peťko nevű, sorrendben utolsó felügyelőjét mint magyarbarátot elkergette; s attól az időtől fogva egyházközségében egyedül és korlátlanul uralkodott. Nem tudta elviselni, hogy a lelkipásztor, a hívők mindenese, szigorú apja és szerető anyja, legfelsőbb bírója és legbensőbb tanácsadója holmi „ördöglelkű korhelytől” függjön. Egyházában rend volt, de mozgás, élet kevés.

S ha Hluboka kis közösségében sikerült is neki megállítania az időt, már ami az erkölcsöket és az ideológiát illeti, az egyház nagy közösségében ugyanaz nem sikerült neki. Az haladt a maga útján, az élet minden területére behatoló polgári változások útján. Még itt, Magyarországon is. Hiába átkozódott élete alkonyán Húrban, hogy „Kereszténységet akarunk, s nem humanizmust!” Már senki sem értette szavát.

Hurbanból a történelmileg legfontosabbat: a történelemmel folytatott pereit szándékoztam felmutatni. Gondolatainak és tetteinek mozgásirányát akartam felrajzolni, s úgy akartam vele beszélgetni, mint élővel — szobrot faragjanak neki mások. S ha sokaknak úgy tűnik majd, hogy nem mindig viseltettem iránta kellő tisztelettel, azok ne felejtsék el, hogy azok, akik fenn maradnak, nem azáltal maradnak fenn, hogy követjük őket, hanem azáltal, hogy ma nemzetként is vagyunk olyan helyzetben, hogy nem szükséges történelmünket és történelmi személyiségeinket mítizálnunk. Szeretnünk kell, ami valóban nagy volt és tiszta; s meg kell értenünk, ami kicsi volt és kicsinyes. S azt is tudnunk kell,hogy az ember, a személyiség, akárhogyan igyekszik kora határain túl jutni, a kor korlátaitól teljesen sohasem szabadulhat.

Hurbanban van mit szeretni.

Ha Húrban költő-kortársai énekeltek s énekük az élet vizeként itatta át a „holt szlovák agyagot”, akkor ő ezt az agyagot egy életen kérészül gyúrta, ember-formát adott neki és életet lehelt belé. Hurbanból nem vers zeng, hanem a tettek, a teljesség, a jellem hangjai. Történelmünkben kevés az olyan kiteljesedett, töretlen és törhetetlen személyiség, mint ő. Kit a kincs nem csábít, s nem tör meg erő — számára ez nemcsak egy gyönyörű korái sora,74 de tudatának legmélyebb mélysége is: — így akart élni s így is élt. Egyetlen gondolatra tette fel életét. Férfi volt, s micsoda férfi!