Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei — V.

A gyakorlat elmélet nélkül a kispolgári carpe diem-hez vezet; az elmélet gyakorlat nélkül pedig haszontalan banalitás. Ez Hurbanban állandóan működő tudás, nem megtanult, hanem tapasztalat árán szerzett ismeret. Ez segít neki kiszabadulni a rendszerek öleléséből, s felülemelkedni azokon a rendszereken is, amelyeket ő teremtett — sajátmaga számára. Az író és publicista Húrban számára filozófiai előtanulmányaiból csak Hegel kategóriája, a dialektika a fontos: „A harc, hogy az igazat tanúsítani lehessen.” A harc, a per Húrban számára nemcsak a megismerés egyetlen útja, de — az élet teremtője-alakítója Is. „Hisz az ellenszegülés az élet teremtőereje!" vallja a Licharddal folytatott vitában. S ez a felismerés ad mélységet életének, biztonságot veszedelmes birodalmának. S meg kell hagynunk, birodalma így egészen modern birodalom.

Ha a Byron-vitára gondolok, arra a perre, amely a Társaságot még Inkább összekovácsolta, s a szervezettség magasabb fokára emelte, mindig az az érzésem, hogy a vitában nemcsak Byronról volt szó, s nem is csak a štúristák esztétikai tájékozódásáról. Ettől az időtől kezdve ugyanis az egyetlen kötelező és áthághatatlan esztétikai koncepció mellett az egyetlen ideológiai orientáció is kötelező lett. A štúristák gondolatrendszere alapvonalaiban már akkor kész van, s ez a gondolatrendszer — ha nem is programszerűen — kötelező volt mindazok számára, akik hűek akartak maradni nemzetükhöz. S ki nem akart az maradni? Aki nem vetette magát alá az általános érvényű ideológiai modellnek, azt osztrakizálták, kiközösítették, a nemzet bűnözőjének bélyegezték. Az ifjak zendüléseit és az általuk kavart viharokat energikusan és következetesen elfojtották: rendjük nem ismert könyörületet.

Az európai katonai-politikai és ideológiai határokat elsöprő napoleoni háborúk ugyan még csak nemrég ültek el, ennek ellenére Stúr és Húrban nemzedéke már más politikai és ideológiai légkörben nőtt fel. A francia forradalmat nemcsak legyőzték, de jelszavait is profanizálták: Európa fölé a Szent Szövetség reménytelenül szürke ege borult. Magyarország Martinovics összeesküvésével sikoltotta az utolsót, s a sikoly a vesztőhelyen s a kazamatákban halt el. Csend volt, s ha valaki szólt, nem eszmékről szólt. Fontosabb volt a pénz, mint az eszme, amint az már ilyen időkben lenni szokott. A magyarországi haladó gondolkodás fonalát mintha elmetszették volna. Vagy talán nem?! Az új, a forradalom előtti és forradalmi nemzedék már nem közvetlen arra épített, ami volt: teljesen új világot akart teremteni.

Az elmetszett fonál, a folytonosság hiánya okozta azt a gondolkodásbeli zavart, amelyről már szóltam, s eredményezte a gondolatnak és az eleven gyakorlatnak azt a szigorát és egyoldalúságát, amely annyira hasonlított a szerzetesi rendéhez! Máshol és mások — például Gercenék és Miczkiewiczék — közvetlen a nyugat-európai szabadgondolkodás alapjain építkezhettek, nekik — mondjuk — Voltaire valóban élmény volt, olyan kezdet, amelytől saját logikájukat eredeztették. A Társaság számára ez az eszmekör idegen volt, Húrban kortársai Voltaire-ről többnyire csak annyit tudtak, hogy ő az, akit szidni kell.

Az is szerencsétlenségünkre szolgált, hogy a nemzedék számára — sőt már az előző nemzedékek számára is — Németország volt az egyetlen hely, ahol az eszmék világával kapcsolatba kerülhettünk, s az egyház az a tér, amely ezeket az eszméket körülhatárolta, s — amint az ismeretes — a mit szabad és mit nem szabad szigorú tudatát kialakította. Ez a két korlát már előre meghatározta alkotó nemzedékünk gondolat- világának gyengéit. Ha egy frissebb, a német egyetemek által jóvá nem hagyott gondolat eljutott hozzánk, az már mindjárt gyanús volt. Abból az adottságunkból, hogy a francia és angol gondolkodást csak nagyon kevéssé és csak másodkézből ismertük komplexus lett, a komplexusból kelletlenség, a kelletlenségből viszolygás, a viszolygásból megvetés: megvetettük, amit nem Ismertünk. Ez tehát nálunk már akkor sem volt újság.

Húrban például a német egyetemek némelyikén folyó oktatásról így beszél: ott csak „... a sekélyes racionalizmust, s a biblia buta és olcsó tagadásának, az enciklopédisták. voltairelánusok és más ingyenélők fantasztikus liberalizmusának..tudományát művelik. S mindebből csak egyetlen dolgot lehet elfogadni, Hegelt mint a „szellem princípiumának fejlődését”, ami tulajdonképpen „igazi teodícea — Isten védelme —, mert a fejlődés nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a szellem csak a szellem közegében szabadulhat fel...”