Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Habaj, Ivan: Nyár derekán (novella)

értünk a töltésre. Ott kettéágazott, egyik ága a töltés koronáján haladt tovább, a másik lefelé rézsűt, aztán beleveszett a sűrű növényzet zöld falába.

Jobbnak véltük a töltésen vezető utat. A másikból voltaképp csak egy rövid darabot láttunk, a folytatását csak sejtettük, eltakarta a sűrűség. Az óvatosság azt tanácsolta, ne térjünk le a töltésről, de a klvnácsiság sem késlekedett, és felvillantotta előttünk a kaland csábító képzeteit.

Tomáš lefékezett.

— És most merre? — kérdezte.

Az öreg nagyjából ezt mondta:

— Az erdőn át kell mennünk. Ha a töltésen megynük tovább, egy lépéssel sem Jutunk közelebb ahhoz a két házhoz. Ez itt a külső gát, ez távolról követi a folyó vonalát. A keresett házak vagy három kilométernyire vannak innen, de mindjárt a főmeder mellett. At kell mennünk az erdőn, még messze vagyunk a folyótól.

Leereszkedtünk hát a lejtőn, és behajtottunk az erdő homályába. Az alagút, amelyben a söröségen át haladtunk, egyre sötétebb lett. A napot már nem láttuk. Vagy fé! kilométert tettünk meg, amikor Marta megszólalt.

— Milyen félelmetes itt minden, sose hittem volna, hogy ilyesmi még egyáltalán létezik.

— Van ennek valami varázsa. Mintha Mark Twainnel barangolnék a Mississippi partvidékén — nevetett Tomáš, és gondosan figyelte tovább az előtte húzódó keskeny utat.

— Nem, a Mississippi hatalmas folyó — mondtam. — Ez meg Itt... csendes víz volt, és tiszta, mintha a képeskönyvből vágták volna ki. A folyó környéke még él, de maga a folyó már halott — morogtam a fogam közt magam elé.

— Miért halott? — kérdezte Marta.

— Mert abból a híres gyáratokból túlságosan sok mocskot eregettek beléje — vágtam oda kíméletlenül ennek az ifjú vegyészmérnöknőnek, aki úgy szerette a hivatását.

— A város közelében lehet, hogy halott a folyó, de idáig nem jutnak a szennyvizek

— vette védelmébe harciasan Marta a vegyi ipart.

— Majd meglátod — kezdtem, de nyomban el is hallgattam, mert elfogott a düh, és olyankor jobb hallgatni.

Öreg kísérőnk bólogatott.

— Erre nem Is gondoltam. Eszembe se jutott — szólalt meg Tomáš.

Azon töprengtem, valóban elkerülhetetlen volt-e, ami a folyóval történt. És vajon, ki tehet róla, igazán csak a huszadik század a bűnös benne, senki más, igazán?

A homály éppoly hirtelen eloszlott, mint amilyen hirtelen ránk borult az imént. Kiértünk a sötét alagútból egy zöldellő rétre. Tomáš lefékezett. Kiszálltunk, és körülnéztünk.

A ligeterdő mögöttünk maradt. Innen nézve még hatalmasabbnak látszott, szinte hinnünk sem akarózott, hogy onnan jövünk, az erdőn túlról, hogy áthatoltunk ezen a sűrű, sötétlő tömegen. Jobb kéz felől Is összefüggő erdősáv húzódott, de gyérebb volt, mint amaz, amelyet magunk mögött hagytunk. A rét aljában terebélyes fűzfák és karcsú fehér jegenyék sorakoztak. Ezekben a fákban már nem volt semmi félelmetes, ellenkezőleg, valósággal megnyugtattak bennünket, elragadtatva néztük őket. Valami különös mélabú fogott el mindnyájunkat, ezekben a percekben minden mindegy volt számunkra, nem hallottunk semmit, csak a rovarok zümmögését meg a levelek susogását, megfeledkeztünk a gondjainkról, szorongásunkról, úgy éreztük magunkat, mint valamikor régen gyermekkorunkban.

Nem Is tudom, meddig időztünk ott, néhány pillanatig vagy hosszú percekig. Mintha megállt volna az Idő. Mikor végül is elindultunk, ügy éreztük, közelebb kerültünk egymáshoz.

Az út a réten át vezetett. Meg-megkerült egy-egy facsoportot vagy alacsony rekety- tyést. Jobb felől hűségesen kísért bennünket az összefüggő erdősáv. A sötét cserjék közt fel-felcsillant a folyó tükre. A távolból úgy látszott, minden a legnagyobb rendben van. A víz nem bűzlött, annak rendje-módja szerint egészítette ki a zöldellő partokat azzal a további kellékkel, amely az idillikus környezet teljességéhez elengedhetetlenül szükséges.

A rétet alacsony töltés szelte át. A folyótól az erdő felé húzódott, de hamarosan enyhe ívben visszafordult a folyóhoz, s attól kezdve egyenes irányban haladt tovább.