Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Habaj, Ivan: Nyár derekán (novella)

Az öreg megmagyarázta, hogy ez a belső árvédelmi töltés, s hogy már közel vagyunk a célhoz. Azt mondta, menjünk csak a töltésen, mert az éppen a két keresett ház alatt vezet el.

Vagy öt perc múlva helyben voltunk.

Először az első ház mellett álltunk meg. A másik vagy száz méterrel arrébb volt. nem mindjárt a töltés mellett, hanem egy kicsit oldalvást.

Közelebb mentünk, s mindjárt láttuk, hogy ez az a bizonyos lakatlan ház. Nádfedelén néhány lyuk feketéllett, Régóta nem meszelt, ütött-kopott falait az egyetlen ablak magasságáig sűrűn körülnőtte a csalán. A ház mögött megláttuk a pusztuló kertet, a kert körül az élő sövényt, melyet bizonyára gondosan nyírtak azelőtt, mert még most, évek múltán is észrevehető volt, hogy nem csak úgy isten számában nőtt, hanem emberi kéz irányításával.

A ház másik oldalán, a töltés alatt, széles rét terült el, éppoly elragadón szép és érintetlen, mint amaz, amelyen az imént megálltunk. A rét alján olyan csábítón csillogott a folyó tükre, hogy még engem is elfogott a vágy, hogy lerohanjak a fűzfák közt a vízhez, és elmerüljek a hűs habokban.

— Nem reménytelen a dolog, ezt a házikót nem is volna nehéz rendbe szedni — mondta Tomáš, márpedig ő ért az ilyesmihez.

— Gyönyörű ez a hely — mondta Marta.

— Nincs túlságosan messze a falutól? — emlékeztettem előbbi véleményére.

— Elég messze van, az igaz, de gyönyörű — felelte, és arrébb lépett, körüljárta a házat, bement a kertbe, belenézett a kútba.

— Hát mégis megtaláltuk! — örvendezett Tomáš, vállon veregette az öreget, é* cigarettával kínálta.

— Megveszitek? — kérdeztem.

— Meghiszem azt! — hangzott a válasz.

— Én nem tudnék itt élni — mondtam.

— Te? — álmélkodott Tomáš. — Hiszen egyébre se vágysz!

— Nem tudnék itt élni! — ismételtem komolyan.

— Miért? — értetlenkedett Tomáš.

— Halálra gyötrődnék. De előbb megölnék valakit — mondtam.

— Ne beszélj!?

— Emlékszem még arra az időre, amikor ebben a folyóban nyüzsgött a sok hal. Ha nem élek is itt, túlságosan sokszor álmodom az egészről. Ha itt kellene élnem, megszakadna a szívem — mondtam olyan komoran, hogy magam is megdöbbentem.

— Mi bajod egyre a vízzel, láthatod, hogy van belőle elég — mutatott Tomáš a folyó- felé.

— Csak ne ítélj elhamarkodottan! — figyelmeztettem.

Marta közben visszajött, és mindjárt belekapcsolódott a beszélgetésbe.

— Gyerünk, nézzük meg a jövendő szomszédainkat — indítványozta.

Szót fogadtunk.

Be akartunk menni az udvarba, de a bokrok közül előrontott egy fekete kutya. Szerencsénkre láncra volt kötve. Bőszen ugatott, ám a házból senki sem jött ki az Udvarra. Visszahúzódtunk egy kicsit, s a kutya elhallgatott. Amikor újra közelebb tnentünk, még vadabbul kezdett ugatni.

— Hát ezek hol a pokolban lehetnek? — mondta Tomáš.

Megkérdeztem az öreget, mit gondol.

— Süketek mind a ketten, és tán alusznak — vélekedett az öreg. — Vagy bementek a faluba vásárolni, időnként el szoktak menni a boltba.

— Meg akartam tőlük kérdezni, kié ez a lakatlan ház — mondta Tomáš.

Megint kísérőnkhöz fordultam.

— Alighanem Križannéé — mondta. — De nem, hiszen az már meghalt — kapott észbe. — No, akkor a lányáé, az a szomszéd faluban lakik, könnyű megtalálni, csak a pék után kérdezősködjenek, a Krizán lány a szomszéd faluban ment férjhez a pékmesterhez — magyarázta.

Tolmácsoltam mindent, amit megtudtam. Tomáš elégedetten bólogatott.

Visszatértünk az elhagyott házhoz.