Irodalmi Szemle, 1978
1978/5 - LÁTÓHATÁR - Habaj, Ivan: Nyár derekán (novella)
mit sem törődtek ezzel, csak úgy unalmukban váltottak pár szőt, s egyáltalán nem rólunk, a személykocsi utasairól beszéltek. Megtettünk már vagy három kilométert, s az öreg, aki mellettem ült a hátsó ülésen, egyáltalán semmi Jelét nem adta, hogy közeledünk a célunkhoz. A környező táj sem árulkodott arról, hogy már közel a folyó. Továbbhaladtunk a kaviccsal felszórt úton az akácfák lombsátra alatt, a termékeny földek közt, és majd megfulladtunk a hőségtől. Egy táblához értünk, amelyen tarka blúzos, fehér fejkendős asszonyok sürögtek. Valamiféle alacsonyan nőtt zöld bokrokat kapáltak. — Ez meg mi? — kérdezte Marta a szokatlan termény láttán. — Szója — felelte az öreg, aki megértette a kérdést. — Szója? — álmélkodott Marta. — Hisz az lehetetlen, ne tréfáljon már! — Már miért volna lehetetlen? — kérdeztem. — Úgy tudtam, hogy a szója trópusi növény — mondta Marta, és tétován elmosolyodott. Még mindig azt hitte, hogy ugratjuk. — A Csallóközben megterem a szója — magyaráztam. — Igazán? — kérdezte Marta. — jajistenkém! — sóhajtottam. — De valóban? — Ha nem hiszed, kérdezd meg az asszonyokat, akik ott a mezőn dolgoznak! — Hát ez érdekes — mondta Marta, végre hitelt adva bizonykodásomnak. — Mindig azt hittem, hogy a szója trópusi növény. Mentünk tovább. A földek elnéptelenedtek, már nem láttunk embert. Vagy egy kilométer után, az öreg megbökte a térdemet, s azt mondta, hogy a kukoricaföld végénél forduljunk balra. Tolmácsoltam ezt Tomášnak. Felsóhajtott, és azt mondta: — No, végre! Már attól féltem, meg sem állunk Budapestig! Az öreg nevetett. Biztos, hogy jóval többet értett szlovákul, mint mi feltételeztük, s mint ő maga sejtenünk engedte. — Menekülni akarsz a városból, hát örülj, hogy ilyen eldugott helyre akadtál — mondtam. Elértünk oda, ahol balra kellett fordulnunk. Tomáš fékezett, és bizalmatlanul nézett előre. Ez már itt igazi mezei út volt, középütt két poros keréknyom, kétoldalt magasra nőtt fű. Hellyel-közzel a keréknyomokat is felverte már a gyom. Óvatosan balra tértünk. Lassan döcögtünk tovább. Egy kis idő múltán Tomáš meggyőződött róla, hogy a fű alatt nem lappanganak gödrök, gázt adott hát, s az autó megugrott. Évszázados fák összefüggő sávja sötétlett előttünk, sebesen közeledtünk hozzá. — Tán csak elérjük már a folyót? — kérdezte Marta. — Alighanem — felelte Tomáš. — Ahol buján tenyészik a növényzet, ott víznek is kell lennie. — Ügy rémlik, nagyon is messze van ez a falutól. Mit gondolsz, nincs ez mégis nagyon messze? — kérdezte Marta Tomáštól. — Az a kavicsos út meglehetősen jő, az még az őszi esőket is kibírja — mondta válasz helyett Tomáš. — De ide már nem jutunk el kocsival ősszel — mutatott maga elé. — Ha megindul az őszi esőzés, sártengerré válik itt minden. — Télen úgysem fogtok idejárni, az ősz meg szép szokott lenni errefelé. Novemberig biztos megkölelíthető ez a hely kocsival is — biztattam Tomášt meg Martát. — Micsoda elhagyatott vadon, itt akár agyonüthetik az embert, még csak meg se tudja senki — mondta Marta. — Magányos tanyán álló házat akartál. A tanya nem nyári lak a Hegyiparkban — intettem Martát. — No, de ez itt már igazán az isten háta mögött van! — gurult méregbe Marta. Az öreghez fordultam, megkérdeztem, milyen messze vagyunk még a céltól. — Még csak félúton járunk — közöltem aztán kárörvendve. — Majd ha megérkeztünk, akkor döntsd el, messze-e neked a tanya a falutól, vagy épp a legjobb helyen van — tanácsoltam Martának. Elbiggyesztette az ajkát, és hallgatott. Már csak egy kőhajlításnyira voltunk a fáktól. Az út enyhén emelkedett, míg fel nem
