Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Habaj, Ivan: Nyár derekán (novella)

— No, fordítsd már le, mit mond — sürgetett Tomáš.

— Azt mondja, hogy tanya éppenséggel akad itt elég. Minél délkeletebbre megyünk, annál több, sok ház már össze is dőlt, a régi tulajdonosok meghaltak, örököseik meg rég lemondtak a reményről, hogy örökségüket pénzzé tehetik ...

— Hát hisz éppen ez az — vágott közbe Marta —, lehet, hogy olcsón hozzájuthatunk valamelyik tanyához ...

— De Borjús-tanyáról nem tud az öreg — folytattam. — Évekkel ezelőtt élt ugyan itt valami Borjús nevű ember, de az még a háború előtt volt. Annak a Borjúsnak a házát ma már aligha találná meg valaki. Még ha nem dőlt is össze, az odavezető ösvényt rég benőtte a fű, a rekettye meg a tüskebozót.

— Kérdezd meg tőle, milyen irányban lehetett odajutni — mondta Tomáš.

— Azt mondja, egyszer életében járt ott. Biztos, hogy nem találna oda, mert már akkor sem vezetett arra út, csak egy keskeny ösvény a cserjésben, s az közben bizonyára erdővé sűrűsödött, növekedett — tolmácsoltam az öreg válaszát.

— A fene egye meg! Az a fickó, aki nekem a tanyáról beszélt, azt mondta, hogy Borjús a neve. Hogy két ház van ott. Az egyik lakatlan, a másikat két csodabogár öreg lakja, kecskét legeltetnek, meg a kukoricát lopkodják a határban — mondta Tomáš.

Ezt is elmondtam az öregnek.

— Hogy hívják azt az illetőt, akitől ezt hallottad? — kérdeztem aztán TomáštóL

— Hiszen ha tudnám! Egyszer láttam életemben — válaszolta Tomáš.

— S akkor is borközi állapotban — toldotta meg Marta.

— Pénteken voltam egy bormérésben, ott csatlakozót a társasághoz egy fickó. No, de látod, hogy nem hazudott, valami igazság azért van a dologban, ezt ez az öreg is megerősítette — fordult Tomáš Martához, de az már kezdett lemondani a reményről.

— Azt mondtad, holtbiztos. Hogy ez lesz az évszázad legjobb üzlete — jegyezte meg Marta gúnyosan.

— Hát akkor majd egy másik házat veszünk, látod, hogy az a fickó nem lódított — mondta Tomáš.

— Potyázni akart, te meg beugrottál neki — mondta Marta.

— Nem mondhatnám, hogy potyázónak látszott. Egyszerűen eltévesztette a tanya nevét. Nem Borjúsnak hívják, hanem másképp — ellenkezett Tomáš.

— Majd meglátjuk — szögezte le Marta.

— Kérdezd meg az öreget, nem jönne-e velünk — utasított Tomáš. — Megfizetem a fáradtságát, ha elvezet oda.

— No de hová?! — kérdeztem már magam is egészen összezavarodva.

— Hát a két öreghez, akik a kukoricát lopkoják a határban — világosított fel Tomáš.

Megmagyaráztam hát a nemzeti bizottság hivatalsegédjének félreértésünk lényegét: lehet, hogy a keresett tanyát nem Borjús-tanyának hívják, hanem másként, de a néven nem múlik, nekünk ez a fontos, hogy eljussunk a folyó partján levő két magányos házhoz.

Az öreg kijelentette, hogy ilyen tanya csakugyan van, bár ő — mint mondta — régen nem járt arrafelé, de odatalálni azért alighanem odatalálna. Szívesen velünk jön, legalább megint egyszer körülnéz azon a tájon.

A postánál letértünk az aszfaltozott útról egy mezei útra. De nem volt az közönséges mezei út. A szélessége legalább öt métert tett ki, és fel volt szórva apró kavicscsal. A kavics alatt elég szilárd volt az útágyazat is. Az öreg elmondta, hogy a szövetkezeti tagok minden tavasszal felszórják kaviccsal ezt az utat, mihelyt elolvadt a földeken a hó.

Az utat kétoldalt akácsor szegélyezte. A magas fák ágai összeborultak az út fölött, a sűrű lombsátor mérsékelte a júliusi nap pörkölő melegét. Az út nem tért se jobbra, se balra, nyílegyenesen vezetett dél felé.

Körös-körül a mezőn mindenütt serényen folyt a munka. Kombájnok falták mohón a gabonát szalmástul, traktorok és tehergépkocsik hordták a kicsépelt szemet a magtárakba. A gabonatáblák szélén vizesvödrök mellett munkaruhás férfiak szívták a cigarettájukat. Valahányszor közeledtünk egy-egy ilyen csoporthoz, az emberek kíváncsian felénk fordultak, valamit mondtak egymásnak, nyilván találgatták, ki ülhet abba az autóan. Talán azt hitték, járási emberek vagy újságírók vagyunk. De az is lehet, hogy