Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: Tavasz a Jégen (novella)

mező megsokszorozta. Mintha lángolt volna a jég. Ügy szikrázott, akár egy óriási gyémánt. A gramofon tölcséréből váltakozva szálltak ki a dzsesszdalok, foxtrottok, kerin- gők, polkák és tangók.

Mihelyt egy kicsit sűrűbb lett a sötét, illetve felváltotta a félhomályt, a jégen még nagyobb lett a vidámság. A lámpákkal övezett óriási körből egyre hangosabban és erőteljesebben szállt fel az ének és sikongás. Azután meg az ifjú párok el-eltűntek ebből a fénykörből, bele a sötétségbe, mintha egyszerre csak, hol az egyik, hol a másik pár, csöndesség után kezdett volna sóvárogni. A párocskák kikivonultak ebből a tündökletes fényből, a lámpák fényköréből, a lámpákéból, amelyeket alkonyaikor oly nagy lelkesedéssel gyújtogattak mintha legnagyobb reménységeiket támasztották volna föl. jószellemeket idéztek volna, mintha a szentivánéji tüzet rakták volna — most kezdték el-elhagyogatni ezt a tüzet, mint amikor a táncteremből kivonulnak a friss levegőre, a hold és a csillagok alá, s szinte versenyt futottak valahová, belé a sötétségbe, hogy a hatalmas jégmezőn, ott, ahová már nem ér el a lámpák fénye és ahol elhalkulnak a zajok — és vadul csókolództak, olyan vadul és epekedve, ahogy a gyermek tátja ki sóvárgó száját az első hópehelynek. Szinte a sírástól fuldokolva ölelelték egymást, és nem fáztak. Csak az öröm hatalmas hullámait érezték, az örömét, amely szomorúsággal és szinte fizikai fájdalommal vegyült. Óriásoknak érezték magukat s ugyanakkor tanácstalanok is voltak, reménytelenül fiatalok és elveszettek, fulladoztak a boldogságtól, hogy már megérinthetik egymást s ugyanakkor rettegtek is, hogy mindez rosszul végződik, összebonyolódik, vagy gyorsan elmúlik, hogy ez a csodálatos perc is elfut, reggel már itt se lesz, elszáll, szertefoszlik, mint a villám fénye és minden káprázat, ismét a szürke napok kezdik el uralmukat, a fárasztó tanulás hetei, a töprengések és bizonytalanságok ideje, rettegtek, hogyan végződik mindez, hová kerülnek, hol vesznek el az érettségi után és fájt nekik a tudat, hogy minden bizonnyal valamennyien elszélednek és nagyon sokan soha sem találkoznak többé.

Ez az este nem tarthatott a végtelenségig. Az ifjú párok sem maradhattak túl sokáig a sötétben. Gyorsan, a vágytól remegve átölelték, egymást, kissé zavarodottan, mintha lopnának, de egymástól nem loptak el semmit. Néhány perc magány után megrogyant a térdük, megfájdult a fejük s mindjárt ezután az egész testük. S nem sok idő múltán már fordultak és siklottak is vissza korcsolyázva iskolatársaik és a dallamok közé. A fénykor pereméig még egymás kezét fogták, de mihelyt felmerültek a sötétségből, piros és felhevült arccal, azt érezték, hogy megkönnyebbültek, mintha e fény hatSrát, ott, a sötétben sem lépték volna át, nem hagyták volna el.

Felébredt a szél. Első rohama először meghökkentette a diákokat és diáklányokat, később ez a váratlan, mégis nagyon várt változás szinte bolondosán fellelkesítette őket. Nagy szeleburdiság vette kezdetét a jégen. A lányok és fiúk összeszedték a lampionokat és a lámpákat és futkosni kezdtek velük a jégen. Keringtek, röpködtek a hatalmas jégmezőn, mint a szentjános-bogarak. A fények állandó mozgásban hol itt, hol amott ragyogtak, egyszer csoportba verődtek, aztán szétszóródtak egészen a jégtenger határáig, mintha a legközelebbi faluba indultak volna el.

A szél egyre hevesebb lett, vinnyogni kezdett s gyorsan viharossá változott. Néhány helyen hirtelen hatalmas lángok lobbantak fel. Az erőszakos szél a diákok kezéből kitépte a lámpákat és a jéghez csapta őket. Pillanatok alatt kioltottak minden lámpát. A vihar egyre erősödő zúgásába kiabálások, sikoltozások hangja vegyült. Kétségbeesert meg gúnyos hangok pont azokon a helyeken, ahol az imént még lámpák világítottak, táncoló párok keringtek, hosszú árnyakat vetve a jégre, és a gramofon szólt. Itt csoportosultak a rikoltozó hangok, az Izgatottak és józanak, s nemsokára fekete menet verődött össze az úton. Gyorsan és szervezetlenül haladt, menekült a sötétség elő!, a széltől is kergetve és hajtva szép pillanataink szükségszerű vége által.

Tehát mindenki, az is, aki eddig a hidakon, az úton állt futott a városba. Az utcai fények szemlátomást mosódtak el a sötétségben, amit ez a vad szél hozott. Az egész város fehér sötétségbe borult; az utat csak a füst és a füstölt hús szaga mutatta. Mindenki az otthonára gondolt, a pattogó tűz lángjaira, néhány embernek fájt a tüdeje meg az ízületei, néhányuknak a lelke is nehéz volt.

Az utcalámpák pislogtak, reszkettek a szélben, úgy hintáztak a drótokon, mint az, amelyik már időtlen idők óta világít a híd után következő első utcában. A szél dobálta, labdázott vele, s így a környékbeli házak hol teljes fényben ragyogtak, hol igazi sötétségbe borultak.