Irodalmi Szemle, 1978
1978/5 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: Tavasz a Jégen (novella)
A nézők az egész városból jöttek össze, kabátjaikba vagy egymáshoz bújtak, fejük fölött pára lebegett, toporogtak a hidegtől, ide-oda mászkáltak, a hidkorlátra könyököltek, beszédesek voltak és jóhangulatúak, türelmetlenül pislogtak a város főtere felé, vagy az alattuk futkározó-korcsolyázó gyereksereget nézték... Egyszercsak a hidak mögül felhangzott az ének. A főtér felől három hintó közeledett, tele fiatal, ódivatú kalapokat viselő nővel. Fiatal férfiak követték őket, tarka jelmezekbe öltözötten, feltűnő egyenruhákban, frakkokban, cilinderekben, motoros sisakokban, bőrzakókban s egyéb hasonló viseletben. Vállukon vándorbot. A botok végén utibatyu és korcsolya, görbeorrú meg „kanadai” korcsolyák — ahogy ők nevezték. Mihelyt a hintók közelebb értek, kitűnt, hogy a hölgyek is a tarka, régi ruhákat részesítették előnyben. Hátul egy közönséges szekér zörgött, amelyik összerakható asztalt, székeket, petróleumlámpát, különféle viharlámpákat és lampionokat szállított, a szekér fenekén meg fiaskók csörömpöltek. A diákok jókedvűen és vidáman lépkedtek. Illett hozzájuk ez a vidámság s egy kicsit még szégyenkeztek is. Szorosan, egymás mellett vonultak, mintha eggyé szerettek volna válni, sőt önmaguk bátorítására holmi víg és pajzán da lókat énekeltek. Ketten közülük, történetesen épp a két legkisebb, deszka hordágyon egy felhúzható, tölcséresgramofont hozott, ami azt jelentette, hogy nem maradnak meg a puszta dalolásnál. Ez a jelenet a nézőket azonnal fellelkesítette, felhangolta, felszabadult kacagásra ingerelte. Azt is mondhatnánk, hogy felmelegítette a szívüket, s egyszeriben a hideget sem érezték. Amerre a menet elvonult, ott a nézők elevenebbek, izgatottabbak letten és szívélyes tapssal jutalmazták meg a diákokat. S ők egyre magabiztosabban és bátrabban lépkedtek, mintha a tapsból és a nézők ragyogó tekintetéből valamiféle sajnálkozást és irigységet olvastak volna ki, irigységet, amiért nem lehetnek közöttük. E percekben a gimnazisták tudatában voltak annak, hogy ez a tömeg itt őket boldog embereknek tartja, a fiatalság, szépség, tehetség kiválasztottjainak; különben is elérhet-e az ember ennél többet az ő korukban? Lehetséges, hogy az idősebbek egy pillanatra elszomorodtak, érezvén, hogy nekiK már ilyen perceik sosem lehetnek, a fiatalabbak meg talán irigykedtek, hogy még nem nőttek fel eléggé, ám ezek az érzések nem telepedtek meg tartósan az emberekben, nyomban háttérbe szorította azokat a jóakarat és az öröm, öröm, hogy ez a jelenet épp őelőttük játszódik le. A diáklányok óvatosan szálltak ki a hintókból, a gyorsabb mozgást a hosszú szok- nyák egyébként is megakadályozták volna, a diákok leszedték a szekérről a kellékeket, szétosztották egymás között, s vállukra dobva libasorban elindultak a jégen át az első jegenye-csoporhoz, oda, ahol a jégből magasabb bozótok is kiemelkedtek, kissé távolabb meg egy tavat körülnőtt nádas látszott. A nézők egy része, főleg a fiatalabbak, lement a jégre, a többiek az úton maradtak. Mihelyt a gimnazisták megérkeztek a kiszemelt helyre, szétrakták az asztalt és a székeket, az asztalra sütemény, kenyér és bor került, a legbiztonságosabb konyha- asztalra meg a gramofon, s máris hozzáláttak a korcsolyák felerősítéséhez. A gimnazistalányok, ezek az izguló, fagytól pirosra csípett arcú ifjú hölgyek, eközben már szétfutottak a jégen, korcsolyázva, hosszú színes szoknyáikkal söpörve annak még tükörsima, karcolatlan felületét. Teljesen átadták magukat ennek az örömnek, kacagtak és sikongtak, nevetve szólítgatták egymást, és ha egy-egy pillanatra csoportba gyűltek, hogy valamit megbeszéljenek, akkor azok, akik szemben álltak az alacsonyan pirosló nappal, kezüket a szemük elé emelték, mintha a mozgás öröme a friss levegőn, tudatuk mélyén, aratólányokká, gereblyézőlányokká, patakok friss vizében vásznat mosó asszonyokká varázsolta volna őket. A vasútállomásig és a város másik széléig hallani lehetett, hogy valahol, a folyó mögötti réten gramofon játszik, mintha meleg nyári alkonyat lenne. Közben beesteledett. A jég fölé hajló, közelebbi és távolabbi bokrokon és fákon színes lampionok világítottak, szép nagy körben a jégen, mintha dacolnának a téllel, a feggyal és a jéggel, hintólámpások, vihar-, s petróleumlámpák világítottak, kis szobai lámpácskák, ragyogó réztükröcskékkel, amelyek most nem csak a lámpa lángját verték vissza, hanem az utca fényeit is, a megvilágított tiszta, szerfelett áttetsző, csillagos világmindenséget és a könnyedén korcsolyázó, ifjú táncoló párokat. Szélcsend volt, a lámpák ragyogóan és nyugodtan világítottak s fényüket a tükörsima, tündöklő jég
