Irodalmi Szemle, 1978
1978/5 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: Tavasz a Jégen (novella)
Ladislav Ballek TAVASZ A JÉGEN Palánk lakói örültek az igazi télnek. Várták a fagyot, havat, mert a tisztaság és egészség mellé még valamiféle csöndességet és mennyei békességet is elképzeltek. Lélekben arra kérték az egeket, hogy városkájukat magasan lepje el a hó, és a környéket szellőzzék át vad szélviharok. Igazi tél után sóvárogtak, mert pihenni vágytak; s hosszadalmas álmokra, tűz melletti békés beszélgetésekre. Annyi részük volt egész évben a rohanásból, ordibálásból, sürgős munkából, hogy már a meggazdagodásnak sem örültek, különösen ha ez a tevékenység nagyobb zajjal járt. Számukra legkedvesebb volt a tűz fénye, a holdvilágos éjszaka, a fenséges csöndesség mezőivel, a szél, a kutyák ugatása és üvöltözése, saját sóhajtozásuk, a füstölt hús, a kemence körül félkörben ülő hozzátartozók arcai, a régmúlt történetek, amelyek megnyugtatják az értelmet és szép álmokat hoznak. A téli napokon az emberek, gyorsabban mint egyébként, igyekeztek bebújni a dunna alá, egy pillanatra átérezték a pihenő föld és a kisebb és nagyobb élőlények megkönnyebbülését, amelyek most közösen lecsendesítették, vagy éppen abbahagyták ügyeskedéseiket, hol a tűz lángjába, hol az ablakokba néztek, hallgatták az órák tik- takolását, könnyedén önmagukba zárkóztak, mígcsak váratlanul álomba nem merültek. Ilyenkor a házuk hirtelen a magasba emelkedett, füstszerűen, melegen és kéklőn lebegett a magasban, néha megugrott vagy irányt változtatott, aztán lassan eltűnt, szép csendesen ponttá változva, a remélhető jövő pontjává, amely az Éden körvonalaihoz közeledik ... Almukban májusban találták magukat, amikor ez a mi kedves déli városunk zöld fák és virágzó rétek ölelésébe kerül. Már a nyár végén kezdtek városunkba bejárni a fával megrakott lófogatok. A várostól északra és északkeletre levő falukból jöttek, mert abban az irányban szép és hatalmas leveles erdők terültek el, amelyek akácossal kezdődtek; s az esők is épp erről az oldalról érkeztek a város fölé. A falusi gazdák, akiknek kisebb-nagyobb erdeik voltak, ők voltak Palánk fő szállítói. A fát saját kis erdeikben vágták, egy kicsit megszárították a napon, hogy ne legyen egészen nyers, de túl száraz sem, mert hisz súlyra kellett eladniok, s megfelelő időben kocsira rakták és bevitték a városi vásárra vagy a fapiacra. Akkoriban egész Palánk fatűz mellett melegedett — épp ezért a város fölött illatos szelek keringtek —, mert a háború után sokáig nem volt egyéb fűtőanyag, szenet csak a vasutasok kaptak, s a gőzmozdonyok részére szállítottak néhány vagonnal. A háztartásokat, iskolákat, hivatalokat és a többi közintézményt, természetesen a kórház kivételével, ahol már központi fűtés volt, fával fűtötték. A fa megérkezésével Palánk udvaraiban egyre gyakrabban visítottak föl a fűrészek. A fűrészelők száma hirtelen megnőtt, a szegényebbeknek alkalmi kereseti lehetőség kínálkozott. Idősebb párok jártak házról házra, de egészen jól megtermett legények is, és munkára ajánlkoztak, sokszor kevéske fizetség ellenében, nehogy mások megelőzzék őket. Ezek az alkalmi favágók közönséges fűrésszel aprították a fát, így aztán könnyűszerrel meg lehetett őket különböztetni azoktól a favágóktól, akik lényegében a fűrészelésből éltek. Másképpen is viselkedtek, mint azok, akiket tulajdonképpen hivatásos fafűrészelőknek nevezhetnénk. Ha a fát felfűrészelték, rendet tettek, összesöpörték a fűrészport, persze a nagyobb forgácsokat először kiszedték belőle, nyilvánvalóan gyújtósnak, s utána egy kicsit hajlongtak a háziak gyerekei előtt, akiknek tulajdonképpen dolgoztak, aztán ráérősen beballagtak a házba, persze főleg a kony
