Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Andruška, Peter: Száll a holló (elbeszélés)

sűrűsödött a sötétség, mégis azonnal észrevették az ősz hajú öregembert. Egy kissám- lin ült, és nyugodtan kenyeret eszegetett.

— Itt van! — ismételte meg Bogár, amikor megpillantotta az erdészt. — De lemenni nem akar.

— Le kell jönnie, bácsi — mondta az erdész.

— Tessék, vegyen — mondta válasz helyett az öreg, és kioldozta az öreg bevásárló- táska száját. — Van itt kenyér meg szalonna. Még kolbász is maradt. Bor is van... húzza csak meg!

— Jól van, bácsi — mondta az erdész —, majd lent. Most jöjjön.

— Nem olyan sürgős! — torkolta le az öreg. — Tán ég a ház?

— Még rosszabb, bácsi — mondta az erdész.

— Mondtam, hogy itt van — mondta elégedetten Bogár. Kalapja a térdén feküdt, verejtékező nyakát, arcát, homlokát törölgette. — Még a Borist is lejárt etetni.

Fia szavaira az öreg fölkelt, kinyújtózkodott, teste, akár a gyertya, megfeszült. Aztán fejébe nyomta a kalapját, zsebkését bekattintotta, fogta a táskát, a borral teli demi- ísont és megkérdezte:

— Aztán hová akarnak vinni?

— Majd találunk helyet magának — mondta az erdész —, csak siessen már.

— És a házzal mi lesz?

— A házzal most ne törődjön, bácsi. Az életét mentse!

Az öreg elmosolyodott. Az életét? Mit tudsz te mondani nekem az életről, fiam? .Nyolcvan évet számlálok már, eggyel se kevesebbet. Az a pár hátralevő nap... Azt már csak hagyd rám. S bár furcsa volt neki, hogy egyszeriben ennyi idegen forgolódik körülötte, mert akkor már lentről is hallotta a hangokat, a létrához ment. Összekötözte a táskát meg a demizsont, átvetette a vállán, és lement. Frissen, szaporán lépkedett lefelé, rojtos nadrágjában, mezítláb megállt az udvaron, köszönt a férfiaknak, ■azután Keseghez lépett:

— Lőni temiattad lőttek? Egyszer majd jól odapörkölnek a gatyádnak!

— Adj’ Isten jó napot — mondta Keseg. Többre nem futotta tőle.

Az öreg Bogár a ház felé indult.

— Várjon, apa! — kiáltott rá a fia. — Ne menjen be. Minden pillanatban összedőlhet.

Az öreg láthatólag nem sokat törődött fia közbeszólásával, de a házba azért nem ment be.

— Apa, el kell mennünk innen — mondta neki a fia. — Legalább addig, amíg le nem megy a víz. Aztán visszajövünk, és megint jó lesz.

Az öreg a fejét csóválta:

— Mindig mondtam, hogy semmit sem értesz.

Csak állt ott elhagyottan és magányosan az udvar közepén, térdig vízben, mezítláb, rojtos nadrágban. Mintha a többiek ott se lettek volna. Nem vett róluk tudomást, nem érdekelték, noha tudta, azért jöttek, hogy segítsenek rajta. Megvoltak a saját gondolatai, saját véleménye volt az őt ért szerencsétlenségről, és el volt szánva, hogy becsülettel és bátran kivárja a végét, ahogy jó gazdához illik.

— Kihurcolkodunk! — parancsolta Cervenka erdész. — Bogár, sorold, mit kell vinni.

A férfiak egymás után kihordták a bútorokat, a ládát, a kisasztalt, a díványt, a

szekrényt, amelyben a megboldogult Bogárné az ágyneműt tartotta, a szalmazsákot meg az ágydeszkákat. Az öreg Bogár szótlanul nézte őket. Talán csak a gondolatait •egyedül értő alkonyt látta ezekben a percekben. Aztán a lenyugvó napot nézte. A nagy, tüzes, sötétkék felhőktől árnyékolt napkorong látványa gyógyírként hatott a lelkére. Hiszen nem először áll így az udvar közepén, a néma égboltozatot híva tanúnak nehéz sorsához. Számít-e, hogy most nincs egyedül, hogy egyszeriben készséges ismeretlenek és ismerősök veszik körül? Mit számít, hogy nem hagyják itt a víz, a véletlen, a magány és a végtelen hosszú napok martalékául? Nem akart elmenni innen, a tanyán kívül alig ismert valamit a világból, most, élete alkonyán akarják megismertetni vele? Megigazította vállán az elemózsiástáskát és a demizsont, s a házra nézett. Egyenes, kissé fáradt, de szigorú tekintete mintha keresztülfúródott volna a ház falain. S az agyag engedett. Hasadozni kezdtek a sártéglák, amelyeket még a szülei gyúrtak, a veran-