Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Andruška, Peter: Száll a holló (elbeszélés)

lének célját. Ekkor a zsákhalom mögül előmászott a fekete ruhás férfi, s a jelenlevő kíváncsiskodók meghökkentek. De aztán elmosolyodtak, körülvették a férfit, örültek neki, a vállát tapogatták és rázták a kezét.

— Bogár! Hát persze, a Bogár! — Alex Cervenka erdész hangját hallotta a háta mögül.

Kürthy János kissé távolabbról figyelte a falusiak örömét. Bántotta, hogy az előbb nem hitt a fekete ruhás férfinak, istenem, hogy is felejthettem el, hogy mindnyájunknak megvan a maga baja, az egyiknek nagyobb, a másiknak kisebb, de mjndannyiunk- nak van valami gondja, velünk van, mint az árnyékunk, és mi cipeljük magunkkal, ez az ember is cipeli, fekete ünneplő ruhája és keményített gallérú fehér inge alatt rejtegeti gondját, öreg apja iránti aggodalmát, akit bekerített a víz. Bogár, mert így hívták, ha igazat mondott az erdész, hangosan megkérdezte:

— Az apám hol van?

Az emberek elhallgattak, súlyos csend telepedett rájuk, mintha hirtelen megértették volna, hogy nagy ijedtségükben, házukat, kertjüket, asszonyukat, gyerekeiket féltésükben, a saját életükért való aggódásukban megfeledkeztek, igen, megfeledkeztek arról, hogy mások is vannak a világon, hogy itt van ez a szerencsétlen vén Bogár is!

— Kiköltöztették — mondta valaki bizonytalanul, de a hang elveszett a mély, kellemetlen és nyomasztó csendben, nem akadt senki, aki megerősítette volna a szavait, a szavakat, amelyek mindent megmagyaráztak volna, amelyek eloszlatták volna az ifjabb Bogár aggodalmát és bizonytalanságát, hogy mi is történt az apjával.

Bogár levette a kalapját, zsebkendőjével megtörtölte a homlokát, és azt mondta:

— Ott maradt, ahogy én ismerem.

Még mélyebb lett a csend, a férfiak szótlanul a nagy, végeláthatatlan tó felé fordultak, az óriás víztükör felé, amelyből csak a házak, a fák koronái és az utat szegélyező kilométerkövek látszottak ki.

— Nem maradt itt senki! — szólalt meg egy ismeretlen hang.

Mindenki a hadnagyra nézett. Az árvízvédelmi bizottság kiküldöttje lehetett, figyelmesen, parancsolóan s úgy tetszett, mérgesen nézett az emberekre.

—A katonák átfésülték az egész környéket — mondta a hadnagy, hogy megnyugtassa az embereket —, minden falut, minden tanyát megvizsgáltak. Egyetlen ember se maradhatott itt.

A hadnagy szavai megtették hatásukat, az emberek arca fölengedett, valóban nincs itt senki, maguk is látják, egy teremtett lélek se, kihalt a vidék, a vad is veszik ebben a pusztító árvízben, ebben a bűzlő, szúnyoggal és döggel teli világban. Bogár azonban szemmel láthatóan nem hitt a hadnagy szavainak, biztonsága és meggyőző hangja kétkedésre ösztönözte.

— Ismerem az apámat! — mondta. — Ismerem jól. Nem ment el. Itt maradt. Még soha nem hagyta ott a házát.

— Mindenkit elköltöztettek — mondta kissé ingerültebben a hadnagy. Mindenki észrevette, hogy megharagudott Bogárra, mert ez a jó ég tudja honnan idecsöppent ember fölösleges zűrzavart és nyugtalanságot hozott közéjük, pedig enélkül is van elég gondjuk.

Bogár nem nézett a hadnagyra, Róberthoz fordult, és szlovákul azt mondta:

— Ott a tanya — mutatót valamerre a falu felé. — Ott van . . . Tudom!

— Meg kellene nézni — mondta Róbert.

— Őrültség! — mondta élesen a hadnagy. — Elképzelhetetlen...

— Várjon, hadnagy — szakította félbe Cervenka erdész. — Ismerem az öreget ... Kölcsönözze nekünk a kétéltűt.

— Lehetetlen — mondta a hadnagy. — Kizárt dolog! Nem kockáztathatok. Megmondtam világosan, hogy kitelepítették az egész környéket!

Cervenka erdész elgondolkodott. Akik ismerték, tudták, hogy hallgatása nem meghátrálást jelent, épp ellenkezőleg. Nehezen viselte, ha valaki ellentmondott neki, és valóban, most is Róberthoz fordult, és azt mondta:

— Autóval... teherautóval is eljuthatunk oda ... Nincs messze. De magának kell döntenie.

— Figyelmeztetem magukat — lépett a hadnagy Cervenkához, és megmarkolta a vállát —, figyelmeztetem — ismételte —, hogy semmiféle önkényeskedést nem tűrök*