Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Andruška, Peter: Száll a holló (elbeszélés)

Róbert lassan fékezett, és megállt a férfi előtt.

— Mit akar, jóember? — kérdezte az ablakból kihajolva Kürthy János.

— Alsóudvarba mennek? — kérdezte a férfi, és mindkét kezével az autó ajtajába kapaszkodott.

— Dehogy — szólalt meg ismét Kürthy. — A Dunához.

A férfi válla lehorgadt, de az autó ajtaját nem eresztette el.

— El kell jutnom Alsóudvarba — ismételte meg makacsul —, már második napja próbálkozom, de mindig visszaküldenek, hogy nincs engedélyem.

— Ezen mi se segíthetünk — mondta Kürthy, aztán Róberthoz fordult, és megmondta neki, miről beszélnek.

Róbert nem sokat habozott.

— Mi lenne, ha elvinnénk? Másszon föl a zsákok tetejére, és húzza magára a sátorlapot.

Kürthy bizonytalanul bólintott. Nem tetszett neki Róbert ajánlata. Utálta a veszekedést, s ha Alsóudvar előtt a járőr észreveszi, hogy embert is visznek ... Mi másra számíthat, mint veszekedésre? Már az is gyanút kelthet, hogy önkényesen megváltoztatták az útirányt. De hát végül is Róbert kezében van a kormánykerék, azt tesz, amit jónak lát. A férfihoz fordult és megkérdezte:

— Aztán miért akar Alsóudvarba menni?

— Az apámért — mondta hálásan és készségesen a férfi. — öregember már, s egymaga lakik egy tanyán, Alsóudvar mellett.

— Oda úgyse jutunk el — mondta Kürthy. — Minden víz alatt van.

— Az út talán csak nem. — A férfi bizonytalan pillantást vetett Kürthyre.

— De bizony, az út is — erősködött Kürthy.

A férfi nem hagyta magát.

— Nem baj — mondta. — Majd csak lesz valahogy. Hát... elvisznek?

Róbert felé fordult, mert látta, nála több megértésre számíthat.

— Másszon föl — mondta Róbert. Megnyomkodta a gázpedált, a motor békésen, szófogadóan berregett, mintha azt mondaná, neki is jólesik egy kis pihenő, s hogy ez az úton álló ember megérdemli a segítséget.

— De aztán ne sokat izegjen-mozogjonl — mondta a férfinak Kürthy. — És kapaszkodjon erősen!

Kürthy szája megmozdult, de nem mosolygott, nem nyilvánította ki elégedettségét. Nem kell előre örülni. Aztán meg ki tudja, kiféle-miféle ember ez. A felsőudvariak biztosan ismerik. Még hogy a tanyán van az apja! Hol van az már! Rég elköltöztették. Annak a férfinak valami van a füle mögött. Kürthyt felizgatták a gondolatai. Kíváncsi volt, igazat mondott-e a férfi, vagy csak kitalálta az egészet, hogy visszamehessen a. faljjJ>a. Lépj a gázra! — figyelmeztette Kürthy Róbertet. A teherautó meglódult. Róbert is, minél előbb Felsőudvarban akart lenni.

Már. ipessziről hallották a teherautót. Idegesen toporogtak a töltésen, a híd felé pislogtak, de a kocsi csak nem akart megjeleni az ívelt hídpillérek között. Végül mégis megérkezett. A nehéz teherautó lassan haladt át a hídon, mintha habozna a vezető, mintha nem volna biztos benne, hogy jó úton halad. Az emberek a hídhoz szaladtak és csodálkoztak. Nemigen tetszett nekik, hogy a tehreautón homokzsákok vannak. Tán gúnyt űznek belőlük? Mi az ördögnek ide homok? Itt már csak a szivattyúk segítenek, íneg egy vágat a Vág töltésében, amint ott is leapad kissé a víz.

Egyetlen ember örült csak az érkező autónak, Alex. Megismerte az öreg száztizenegyest meg Róbert borostás arcát is a mocskos ablaküveg mögött. Fülignyílt szájjal futott az autóhoz.

— Te hogy kerülsz ide? — kérdezte.

Róbert kiszállt, kezet nyújtott Alexnak, sokáig rázogatta, aztán körülnézett, mintha idegesítenék a köréjük gyűlt kíváncsiskodók, akiknek egy autó érkezése is nagy esemény, hiszen a vezető meg a kocsikísérő hírt hozhat a családról, a feleségükről, a gyerekeikről meg arról is, hogyan vélekednek ott az árvízről és mire számíthatnak a következő napokban. Idegölő a várakozás a töltés tetején, hidegek a sátorban a kö- tegnyi szénán vagy szalmán töltött éjszakák, de Róbert ezt nem tudta, ezért nem bízott ezekben a fáradt, borostás, magányos és szerencsétlen férfiakban, akik kíváncsian nézték a kocsit, le nem vették róla a szemüket, s megpróbálták kitalálni jövete