Irodalmi Szemle, 1978
1978/5 - LÁTÓHATÁR - Andruška, Peter: Száll a holló (elbeszélés)
Peter Andruška SZÁLL A HOLLÓ — Azt a hollót csak a gyerek kedvéért tartottam — mesélte Kürthy János. — Öreg volt már, és megszokott bennünket. Olykor elrepült, pár napig bolyongott az erdőben, aztán újból visszaszállt. A gyerek képes volt órák hosszat is várni rá. Megértették egymást. A holló fenn ült a fán, a gyerek meg a fa alatt. Sokszor már haragudtam is rájuk. Az egyik ostobább, mint a másik, mondogattam, de az asszony csak nevetett. Hagyd azt a gyereket, hadd örüljön. S tudod-e, hogy neki volt igaza? Bizony, igaza volt — sóhajtotta Kürthy János. — Mert mi mása van az embernek, mint az a kis öröm, melyet néhanap kicsikar magának az életbe? ... Látod, milyen jó most, hogy legalább egy kis örömet szereztünk annak a gyereknek. Nem kell szemrehányást tennünk, hogy megszomorltottuk a gyerekkorát. Róbert csendben hallgatta. Ügy érezte, Kürthy hollóról szóló meséje sohasem fog véget érni; mintha szüntelen a mese különböző' változatait ismételgette volna. De Kürthy mindig ugyanazt a mesét mondta, azzal a különbséggel, hogy néha fel kellett emelnie a hangját, hogy túlharsogja a motorbúgást meg az öreg rúgok nyikorgását. Ezekben a pillanatokban a mese tapinthatóvá vált, betöltötte a vezetőfülkét, és Róbert Ügy érezte, mintha hatalmas kődarabok zuhognának a vállára és a mellére. Kicsit sajnálta, hogy hamarosan el kell válnia Kürthytől, hogy a gátszakadás felett aratott győzelem véget fog vetni közös útjaiknak, a hosszú, csendben eltöltött óráknak és a váratlanul érkező elmélyült beszélgetéseknek, amelyekhez főként Kürthy ragaszkodott, mintha épp ezek a fájó emlékek erősítenék, bátorítanák s talán meg is tisztítanák mindattól, ami olykor a torkát szorongatja. Róbert érezte, hogy az árvíz határkő lesz Kürthy életében. Minden együtt átélt nap megerősítette az emberi lélek titkai iránt érzett tiszteletében, melyet különcségével Kürthy jelentett számára. Kürthyn látszott, egy percre sem feledkezik meg arról, hogy idegennel áll szemben, és nem fogadja a szívébe, mégis kedves volt hozzá, és megajándékozta a bizalmával, amit eddig talán még sohasem tett senkivel. Talán valóban az árvíz volt az oka, a szorongás, amikor az egész élet egy keskeny útra korlátozódott, egy vég nélküli oda- és visszaútra, egy végállomás nélküli útra, melyen, akár egy körben, szorgalmasan jártak kör- be-körbe, s már arra se gondoltak, van-e még értelme a munkájuknak. Ez az út utolsó útjaik egyike. Ezt Kürthy is tudta, talán ezért szánta rá magát, hogy elmeséli Róbertnak a hollóról szóló történetet. De volt egy másik oka is. A holló szomorúsága igen hasonlított a vidék szomorúságára, amelynek a megmentésén fáradoztak. Talán csak annyi volt köztük a különbség, hogy a vidék még remélhetett, a holló története azonban véget ért a síkság valamelyik elárasztott temetőjében, a gyerek sírja fölött. Kürthy mégis azt remélte, noha egyszer se beszélt róla, titkon remélte, hogy a holló olykor-olykor odaszáll kis barátja sírja fölé, s olyankor az ég elsötétül, a nap a felhők mögé bújik, s az eget mennydörgés rázza meg. — Talán a holló is elpusztult már — szólalt még Kürthy János. Róbert bólintott. Ekkor pillantották meg az embert az úton. Ünneplő feketében volt, széles szalaggal kerített kalapja is fekete. A keresztútnál állt, ott, ahol a szekérút egyik ága balra tért az elárasztott mezők szélén, a másik meg egyenesen Alsóudvar felé tartott. Az ötvenéves forma férfi már messziről integetett, kezét magasan a feje fölé emelte, lábát szétvetette, amiből világosan látszott, hogy akkor se áll félre, ha el akarnák gázolni.
