Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Andrej: Egy lány tizenkilencben (novella)

A börtönépület egyik magas, rácsos ablaka mögött a nagyszájú majori leányzó ült. Rákönyököltem a vaskerítésre, és félhangon rászóltam:

— Mit csinál itt, galambom?

Rám öltötte a nyelvét.

— Tollat fosztok a kelengyémbe.

— Mit vétett?

— Almában leszúrtam az apámat... Beee!

Bementem az épületbe, és megkerestem a börtönőrség parancsnokát. A rács mögötti lány rokonaként mutatkoztam be, és megkértem, árulja már el, miért zárták be a lányt. A parancsok (némi habozás után) elmondta, hogy a lány meg akarta mérgezni a légionáriusok egy csoportját. Tejjel itatta őket, amitől az összes légionárius erős -has- menést kapott. A katonaorvos megállapította, hogy a hasmenést higany okozta. A leányzót azon nyomban lefülelték, s jelenleg részletesen vizsgálják az esetet...

Fiha, füttyentettem, ismét éreztem fejemen a merőkanál koppanását, és minden felidéződött bennem. Itt van a kutya elásva, barátocskáim, szóltam magamban hascsi- karásos társaimhoz. Hogy az ördög vigye el a boszorkánynak a fekete lelkét, a higanytól nyögtetek olyan iszonyúan és voltatok dögrováson valamennyien, rajtam kívül. De miért éppen rajtam kívül, döbbentem meg. Rám talán nem hat a higany?

Kimentem az ablak alá, hogy megkérdezem tőle, de már nem állt ott. Füttyögtem, szólongattam — hasztalan, nem mutatkozott. Kis ideig még álldogáltam ott, s az alatt az idő alatt minden apró részlet az eszembe jutott: a földosztás, a férfiak, a vezér meg a lány, az álnok kígyó, ahogy hadonászik a merőkanállal és így szól: „Csak ne nevessetek, huszárok. Meglátjuk, ki nevet utoljára.”

Otthon a komor vezér várt rám. (A jő ég tudja, ki irányította éppen hozzám.) Ötölt- hatolt egy darabig, aztán egy rettentőt káromkodott, majd megkért, szóljak néhány szót nagyszájú lánya érdekében, mert érzi, nemcsak a jó hírnevétől, az eszétől is megfosztja. A vezér olyan szerencsétlen volt és kétségbeesett a lánya miatt, hogy megsajnáltam. Amikor ráálltam, hogy teljesítem a kérését, férfiasan megveregette a vállamat, s tekintetét az égre fordítva megesküdött:

— Ha kiengedik, isten a tanúm, magának adom feleségül, és reggeltől estig verheti.

No, mondom, már csak ez hiányozna. De azért fogtam magam, és elmentem a városházára a városparancsnokhoz. Magas, fehér asztal mögött ült, az asztalon tintatartó, iratok és tányérsapka. Azonnal megismert. Kérdezte, mi járatban vagyok. Először ötöl- tem-hatoltam (pontosan úgy, mint nálam a vezér), végül aztán kiböktem, hogy a katonák tévedésből letartóztattak egy bizonyos igen rendes, istenfélő lányt, aki a megboldogult unokabátyám révén a rokonom, és olyan szerencsétlen helyzetbe került, hogy éppen ő kínálta hideg tejjel a katonákat, amelytől (már elnézést) rájuk jött a szapora... Megértem, nem éppen kellemes dolog (elismerem), én is átéltem (egy kicsit lódítok), még júniusban mint vörös őr... Elmeséltem neki az esetet. Nevetés fogta el, csoda, hogy fel nem borult székestül. Aztán felemelte a kagylót, és valakinek komoly, kurta parancsot adott. Azután a névjegykártyájára ráfirkantott pár szót, és átnyújtotta.

— Mutassa meg a rendőrparancsnoknak. Majd ő mindent elintéz, biztosan elégedett lesz.

Örömömben megfeledkeztem magamról, és katonásan szalutáltam, holott a fejemen nem volt sapka ...

A börtönőrparancsnok legalább ötször megnézett engem, aztán a papírt, majd kelletlenül felállt, és felszólított, hogy kövessem.

Vagy tíz lépést mentünk egy hosszú, sötét folyosón. A parancsnok kinyitott egy magas, keskeny ajtót, és odaszólt a vaságyon fekvő leánynak:

— Gyerünk, kisasszony, kegyeskedjék előlépni! Szedje szépen össze a motyójáí. a legközelebbi vonattal hazatűnik ... érti?

A lány egy szót sem értett, le kellett neki fordítanom a parancsot. Amikor megpillantott és meghallotta a hangomat, felugrott, sietve bekapcsolta a nyitott blúzát. Hála helyett rám támadt:

— Mit keres itt? Mit akar itt?

— Lánykérőbe jöttem — tréfáltam.