Irodalmi Szemle, 1978
1978/5 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Andrej: Egy lány tizenkilencben (novella)
— Csak nehogy a lánykéréstől feldagadjon a képe! Hálátlansága igen felpaprikázott. — Ne járjon a szája feleslegesen, mert az apja kint várja vizes kötéllel, s az az érzésem, úgy elveri, mint a kétfenekű dobot. Az apja említése hirtelen lehűtötte. Szemmel láthatóan elvesztette a színét, a hangja is elnémult. Szó nélkül kijött a folyosóra, s dacosan megkérdezte: — Hová visz? — Hazaviszem... kiszabadítom, Ilonka — beszélek hozzá szinte kedveskedem. — Hagyjon békén a szabadságával együtt... maga paraszthuszár. Disznókat etetni meg kukoricát kapálni itt is lehet. A vállára tettem a kezem. — Miket beszél, Ilonka?! Hát igazán a bötrönben akar maradni? Lerázta a kezem a válláról. — Ugyan már, menjen a francba, és ne szólítson Ilonkának. Magának nem vagyok Ilonka! Bementünk az őrszobába. A lány aláírt egy fehér ívet. A parancsnok hűvösen megköszönte, és rám mutatott. — Legyen nagyon hálás ennek az úrnak, egyébként még sokáig itt böjtölt volna. A lány értetlenül nézett rám, de én egyetlen szót sem fordítottam le, csak megfogtam a könyökét és kivezettem az utcára. Ott kiszakította magát s konokul lépkedett előttem. Az útkereszteződésnél megállt, körülpillantott. Élesen a szemembe nézett. — Hol az apám? — Nem tudom. — Körülnéztem, úgy tettem, mintha keresném. — Valószínűleg az állomásra ment, a vonatnál fogja várni. Keresztülszúrt a szemével. — Hazudik, mint a kutya. De ne örüljön, hogy győzött. Mint egy sárkány nekiiramodott lefelé az utcán. — Ilonka, várjon meg! Igazán az állomásra megyünk. Meggyorsította a lépteit. — Felőlem, miattam, menjen a világ végére, csak engem hagyjon békén. A hepehupás járdán megbicsaklott a lába, s kilépett a cipőből. Megállt, lehajolt és felhúzta a cipőjét — fanyelű késsel. — Kést is hord magánál? — Hát nem mondtam, hogy leszúrtam a tulajdon apámat?! Gúnyosan rám vigyorgott, és ismét futásnak eredt előttem. — Várjon, Ilonka, ne fusson, mondani akarok valamit. Nem válaszolt, csak riszálta a csípőjét, és az állomásra vezető út helyett befordult egy kis utcába, amely valahová a határba vezetett. Az utca hamarosan eltűnt a kertek között, szűk ösvénnyé zsugorodott, hatalmas lapulevelek nőtték be. Meggyorsítottam a lépteimet, ő is meggyorsította, futásnak eredtem, ő is futásnak eredt. Így kergettük és utolértük egymást. Derekasan perzselt a júliusi nap, lassan elegem lett már a kergetőzésből. Megálltam és rákiáltottam: — Álljon meg, Ilonka, nem bánja meg! A lány megfordult és odakiáltotta! — Látni sem akarom magát! És rám öltötte a nyelvét. Izgató férfikíváncsiság fogott el. Valóban úgy lenne, amint mondja? Valóban látni sem akar? A hideg tej titka űzött utána. Futásnak eredtem. Eltökéltem, mindaddig üldözni fogom, amíg utol nem érem. Eleinte sikerült egérutat nyernie a kanyargós ösvényen, de amikor nekiiramodott a vasúti töltésnek, megint kicsúszott a lába a cipőből, s akkor végre utolértem. Kifulladva megragadtam a vállát. — Ilonka, miért fut így ... Ilonka, ez nem illik ... Megpróbálta magát kiszabadítani, de én erősen tartottam. — Engedjen el, mert megharapom ... Engedjen, mert... S valahonnan a ruhája kivágásából előhúzta a kést.
