Irodalmi Szemle, 1978
1978/5 - Németh István: Schönberg halálára, Vagyok (versek)
NÉMETH ISTVÁN Hát így: Tizenkét óra, éjfél... Vagy mégsem? — De itt benn szorít valami. . . Drótkötél-hurok, báránybél-húr . .. vége. A szavakat, a hangokat álomnehezék húzza a tenger szemcsés fenekére ... Szeggel kivert szék, ágy ... Szeggel és vásott fogakkal teli matrac — mint hajók úsznak formaiin oldatban kezek, lábak. Koponyák. Szilonzsákba gyúrt izomcsomók. A medence falának ütköznek, majd visszaúsznak, mint levegőben a szitok. Az óra elütötte az éjfélt, az idő beteljesült, pogácsa-horpadt a gyomorfal, a mezőket megülte a hajnali szürke cementpor, mészfehér és koromfekete péntek . .. Horkolt már a fülében a dob, zúgott a tornádó a koponya kiürült üregében . . . meghalt Schönberg. Tudom, hogy hajnalban megfordulsz az ágyadon, tudom, hogy elrúgod magad erről a bolygóról és megjárod űrbéli utad. Tudom, hogy valahol a fák alatt elporlad a levél, lefoszlik ujjadról a bőr, lemálik csontodról a hús. Tudom, hogy a beszéd értelmetlen, kusza zuhatag, hogy a szél átjár a hónod alatt, sír az ajtó alatt. Tudom, hogy meghalunk, tudom, hogy nincs isten, tudom, hogy nincs irgalom, s mégis, mégis vagyok. Schönberg halálára Vagyok
