Irodalmi Szemle, 1978
1978/5 - Egri Viktor: A hallgatás évei (regényrészlet)
— Ez lehetetlenség!... Ismertem egy Minkus családot. Az asszony morva keresztény lány volt, a férfi zsidó! — Nem tévedsz, mama? Bizonyára nem az apja, hanem a nagyapja volt zsidó. Hát lehet, hogy a nagyapja. Régen volt, hogy hazulról elkerültem. — Ez maradjon köztünk, mama. Főleg a szomszédoknak ne beszélj róla. Nagy bajok származhatnak belőle. Egy Jorde nevű család lakott a házban, szüleim lakásának közvetlen szomszédságában. Jorde úr a Coburg-üzem főkönyvelője volt, hétpróbás náci, a felesége naponta átjárt anyámhoz. Az intelem nem volt felesleges. — Ne aggódj, fiam. Még apádnak sem szólok róla. A délelőtt folyamán túsz gyanánt ötven zsidót vettek őrizetbe. Orvost, ügyvédet, föld- birtokost, módos kereskedőt. A Lövöldébe vitték őket, ahonnan a gárdisták uralomra jutásuk első napjaiban kikergették a munkástulajdonosokat. Ebben az egykori cégházban, amely főfrontjával a belső városrészt körülölelő várfal omladozó maradványaira támaszkodott, töltöttem tizenhat tavaszán katonáskodásom első napjait. A díszeitől megfosztott, stukkos mennyezetű régi bálterem padlózatán degeszre tömött szalmazsákokon aludtunk. Előttünk a háború sebesültjei kaptak itt ideiglenes szállást, züllött és kopott volt az egész épület, régen eltűntek az aranyrámás tükrök, kecses rokoko-asztalok, lába kelt minden becsesebb holminak, csak a nagyterem elpiszkolódott pókhálós stukkói koszos angyalaival és töredezett virágdíszeivel emlékeztetett a város polgárainak jólétére, a kereskedők és iparosok farsangi mulatságaira, és báljaira, amelyeken — a krónika úgy tudja — a gimnázium nőtlen tanárai, földbirtokukat elprédált dzsentricsaládok üreszsebű fiataljai kerestek pénzes menyasszonyt. Fegyveres gárdisták őrizték a kaput. Az utcán összesereglett nőket nem engedték a Lövölde udvarába. A túszok összeszedése alatt sem rendőr, sem csendőr nem mutatkozott az utcákon. Aznap a barna- és feketeingesek kezébe került a város, ők rendelkeztek korlátlan hatalommal. Schimko mester, ez a nyughatatlan mélák nem állhatta meg, hogy a Lövölde előtt összeverődött, halálra rémült asszonyok közé ne keveredjen. Délben elmesélte nekem, hogy egy Scharführerrel, afféle náci kisistennel összezördült. — Mi a szándékuk ezekkel az emberekkel, Herr Scharführer? — Kuss! Lóduljon, ha nem akarja, hogy magát is lakat alá tegyük. — Lassan a testtel, barátom — mondta az óriás és átfogta tenyerével a vékonydon- gájú siheder jobbját. Talán nem lehetett a leggyengédebb tenyerének szorítása, mert a barnainges felkiáltott: — Eresszen el! — és nyomban tompította hangját, mit sem sejtve, hogy zsidó nyomogatja. — Ha annyira kíváncsi, magának elárulhatom, hogy kivégezzük a túszokat, ha estig nem kerülnek hurokra a tettesek. — Mind az ötvenet kivégzik? — Ha kell, akár százat is. — És maga is részt venne ebben a vérfürdőben? Nem éppen mulatságos dolog. Erős idegek kellenek hozzá, Herr Scharführer ... Talán felakasztják őket? Hosszadalmas procedúra, szakértelem kell hozzá. Elképzeltem, milyen ártatlan képpel méregette a kis mitugrálsz barnaingest és hogyan szorította a sarokba kedélyes pofával. — Csitítani próbáltam a megrémült asszonyokat — folytatta Schimkó — de azok bizony rám se hallgattak. Hiába koptattam a nyelvem: asszonyok, térjenek észre! Nem lehet egy rosszul megrendezett merénylet miatt ötven embert kivégezni. Délután dolgom akadt a postán és egykori iskolatársamba, a gárdista Lettlerbe botlottam. Amióta a sovány fizetésű hivatalnokot az események kiemelték a szürkeségből, aranysujtásos egyenruhában, feketelakkos csizmában feszített. — Mi lesz a túszokkal? — kérdeztem tőle. — Lógni fognak, kész. Levakarjuk magunkról ezt a koszos zsidó bandát!
