Irodalmi Szemle, 1978
1978/5 - Egri Viktor: A hallgatás évei (regényrészlet)
— Előttem ne komédiázz, Miska! Semmi közük a merénylethez és ezt ti mind jól tudjátok. Az az ötven zsidó ártatlanabb, mint te! — Te védeni mered azt a bandát? — Figyelj ide, Miska! Katona voltam és nem is a legrosszabb. Az én kezemben is volt kézigránát. Sok kárt tud tenni emberben, mindenben. De csak úgy odavágni a falhoz, ez tiszta dilettantizmus. Túlságosan gyerekesen rendeztétek meg ezt a „merényletet”. — Hallgass! A friss keresztleveled még nem hatalmaz fel, hogy gyalázzál minket! — Nekem nem a keresztlevelem, hanem az emberi jog ad felhatalmazást. Hozzád azért fordultam, mert gyerekkorod óta ismerlek. Valamikor nagyon rendes fiú voltál. Nem kell ebben a díszes egyenruhában a farkasokkal üvöltened. Bár farkasokat emlegettem, Lettler kissé megenyhült és békés húrokat kezdett pengetni. — Valami rokonod van a túszok között? — Nincs, Miska. De ez semmit sem változtat a helyzeten. Beszélj! — Nem mi csináltuk, hanem ők, a németek — bökte ki végre. — Nem jó velük ku- koricázni. — De hát mire való ez az őrült cirkusz? Neked, a gárdista tisztnek tudnod kell, mire megy a pakli. Pénzt akartok belőlük kivasalni? — Eltaláltad! — villant rám az aranysujtásos gárdista szeme. Nyugodj meg, nem lesz itt sem golyó, sem bitó. Csak egy kicsit begyullasztjuk azt a bandát. Kell a pénz egyenruhára, felszerelésre, miegymásra. Néha ünnepelni is muszáj és ez pénz nélkül nem megy. Üres a kassza! Érted már? Ezt mindjárt megmondhattad volna, akkor nem támadok úgy rád. — Titok! Ne harangozz vele — mondta Lettler és lovaglópálcáját suhogtatva odébb állt. A túszokat csak másnap délelőtt engedték szabadon. Soká tartott az alku, míg megegyeztek, hogy szabadulásuk fejében személyenként tízezer korona önkéntes adománynyal járulnak hozzá a „közbiztonság” megszervezéséhez. Bár ilyen nemes célra fordítják a fél milliót, minden túsznak meg kellett fogadnia, hogy tartja a száját, nehogy valaki zsarolásnak minősítse a történteket. A kötelező ígéret ellenére azonban kipattant a titok, hogy egy felrobbantott kézigránát ötszázezer koronát fiadzott a barna- és feketeingeseknek. Hogy milyen kulcs szerint osztották fel maguk között a váltságdíjat, arról Miska barátom nem volt hajlandó nyilatkozni. Másnap egy Neurath nevű vaskereskedővel, a város legkövérebb, másfél mázsás polgárával találkoztam. — Lefogyott, Neurath úr! — Alaposan. Pontosan öt kilót adtam le — és tíz darab ezrest. — Ennyire begyulladt, Neurath úr? Magát mindenki bátor embernek ismeri. A háborúban Signum laudist kapott. — A háború más, akkor fegyver volt a kezemben. Védhettem magam és üthettem. De ha itt leütök valakit, egyszerűen belém lőnek... Magának elárulhatom, hiszen katona volt. Vacogtam, rémüldöztem, nem csekélység, ha az ember torkán érzi a kést... azaz a fekete puskacsövet látja a szeme előtt, aztán az akasztófát, mert az ember nem tudja, hogyan akarják kivégezni. — Hát nem látott át a szitán, hogy csak megzsarolni akarják? — Gondoltam rá, persze. De ha az ember ott szorong a sok begyulladt ember között, akkor kitör rajta is a nyavalya, elfogja a félsz... Folyton csak arról beszéltek, mit művelnek a Birodalomban azok a fenevadak. Minden fenyegetést készpénznek vettek... Éjszaka aztán megnyugodtam. A boldogult nagyapám jutott az eszembe. Egyszer azt mondta nekem: „Élj úgy, hogy minden pillanatban kész légy a halálra.” Megértettem intését a háborúban és megértettem tegnap is. Almában sem sejthette, évekkel később, hogyan végzik ki Auschwitzban. Az SS-pribé- kek nem merték körülfogni, szöges szíjostorral halálra korbácsolni, hármat is agyonvágott volna közülük. Ha rája uszítják a kutyákat, azokkal is elbánt volna. Munkával, éheztetéssel is elemészthetik, de ebben nincs semmi látványosság. Az egyik SS-legény ötlete volt, hogy a halotthamvasztó kemencékhez vezető ajtó felett vasbottal a kezében vár rá. Az alacsony ajtó küszöbén le kell hajtania a fejét és akkor lecsaphat a nyak
