Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - Kulcsár Ferenc: Az ember fiát csókoltató költő
Az ember fiát csókoltató költő Nagy László elment. Sem liliom, sem jácint nem nyitja föl már lecsukódott szemét. Elment s vesét égető szavait hagyta ránk. Ránk hagyta szívet őrlő, de szivet óvó szavait is. Sebeit, melyeket megélt, szívünket megjárt szavaival kell balzsamoznunk. És ékességeit hagyta ránk: tündöklésénél látva lássunk, ébersége által magunkat őrizve őrizzük. Kényes alkat volt, elhíresült magyar Európa szívében, de Európa egész testében, érzékeny idegrendszerében is, ősei által kijelölt talán, s ő is, miként annyi nagy elődje, akik által élt, a legszebb nőt imádta, mert muszáj volt, mert szükség: Európát. Róla szólunk, aki halálával életét, a művet nem hagyta abba, de istenigazából működik tovább. Róla szólunk, és általa is immár, az iszkázi fiúról, a teljesség üldözőjéről és üldözöttjéről, a sorsban és nyelvben bújdosó- ról, ahogyan ő mondta gyönyörűen magáról: a versben bújdosóról. Mert Nagy László elment — a gond, ez az ördögök ólma ötvenhárom éves korára túl nagy adagban ömlött a szívébe, ráfolyt a hajszálvékony szíverezetre és megdermesztette, összemarkolta lüktetését. Mondták őt életében táltosnak, nevezték angyalnak — tehették, hiszen ember volt. Ember volt, aki leikével és értelmével is átkoszorúzta, beszivárvá- nyozta a minden-ember minden-teremtményeit, s megfürdette a semmi ragyogó szomorúságának a tavában is, mert korát kimondani akarta, mert sorsát megnevezni volt elszánt. Aki a művén mereng, melyet szívet szétvetőn, és mégis az erdei őz törékenységével és szelídségével hagyott ránk, aki a művén mereng, megjárja bizony az új, ezredvégi színjáték dantei bugyrait, tisztítótüzét, felkiáltójelekkel számon- kérő villámlásait, kérdőjelekkel parázsló vallatásait. És mítosz teremtésének lesz tanúja és részese az, aki a művön mereng, huszadik századi mítoszénak, a meg nem alkuvás kínos-gyönyörű, égető, mert emberi mítoszáénak, de a nyelv és a szocializmust építő nép mítoszáénak is. Sziklák akasztják meg, csecsemőfej-nagy kövek buktatják, szöktetik, dadog- tatják a nyelv csermely-csörgedezését, az édes anyanyelv folyam-hömpölygését Óceán felé törő útján, mégis, az önmagát tudó és féltő, így örökké kristályosodó víz eljut az Óceánba: bevezet egy népet, egy nyelvet a világba, a világanya-nyelvbe. így kell lennie, mert életműve rá a bizonyosság, amiként az volt a választott és kiszemelt ősöké-elődöké is, akik egy népet ostorozva-szeretve éltek, és annak minden időben a mindenséget mutogatták. S a mindenségben is a lehető és kívánatos rendet, a lélek rendjén át a dolgokét s a tárgyakét, amelyek kezünk ügyébe kerülnek és életünk ügyét kell, hogy szolgálják. A dolgokét, amelyeket a kezünk teremt, amelyeket Nagy László annyira tisztelt és féltett a befeketítéstől, a sallangosítástól, az elherdálástól. Tisztának a tisztát őrizzük meg, ezt a könyörgő felszólítást az iszkázi parasztfiú mondatja vele, riadóztatva lelkiismeretünket, mert bizony hallatán ijedten nézünk magunkba és magunk köré: mi bennünk és dolgainkban nem a nem tiszta, hanem még a megőrződött, eredendően tiszta. És oltalmazzuk-e, vagy elsodortatni engedjük, magunkkal egyetemben. Ő ennek a könyörgő felszólításnak a szellemében dolgozott, a mesterségek szeretetében, a tiszta elemek imádatában, mert a történelem sötét földrengései liliomos szemét a magatartás tisztaságára nyitották. Az istenadta nép felé fordult, mert mindent tőle kapott,
