Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - Kulcsár Ferenc: Az ember fiát csókoltató költő

az életet és mesterségének szerszámát, a nyelvet is, hogy általa bemutathassa népét a világnak és a világot népének: a művészet tiszta, pontos, megalkuvásra képtelen eszközeivel. Szentségtörőnek is mondta magát, de álszentségtörő volt persze, a nép kultúrájának és nyelvének romlásától-rontásától félt, olykor már vacogva, mert úgy látta, hogy az ember fia, akire csodaként illik nézni, émelyítően becukrozva már, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok. Ezért tette a szívébe Bartók és Kodály sallangtalanságát, hogy a tiszta és megtisztított magyar — és más európai — népköltészetből szabad lelkületű, változatos és sodró szövegritmusokat, dinamikus dallamritmusokat teremtsen — megmutatva e kultúrák, tehát e kultúrák hordozóinak is az összetartozását, az európai: népek, s ezen belül a közép-kelet-európai népek haladó, demokratikus együttélésének a lehetőségét.

így, ezért mondhatta a sírjánál Sütő András, az erdélyi író az élő, mert égő szavakat: „Sorsod a legnagyobbaké volt, László, a teherviselésben szívüket fölemésztőké. Azoké, akik a dunatáji kérdő kiáltásra: mikor mondunk már egy nagyot? — Ady előtt, Adyval és őutána olyan életművel válaszoltak, amilyen a tiéd is, László.” S hozzá kell még tennünk, olyan költőé, aki tudta s nekünk is tanította és tanítani fogja, hogy az egészen kívül semmi nincs, a világ képeiben mi vagyunk, és a mi volt és eljöhető vétkünk is ott van, s nem lehet kitörölni onnan soha, ezért mondjuk és hisszük Sütő Andrásékkal együtt, hogy ha késik az álmod, azért te ne búsulj, késik halálod is.

Földrengéses arcának néhány megmentett mosolyát közöttünk is itthagyta, nemrég — szívünkbe tette vadvirág tekintetét. Itt járt, a Duna-medence északi sávjain, s nem kevesebbre tanított, mint éjjeli és nappali, evilági és itteni, folyton támadó és mostani gondjaink ölünkben-lelkünkben hordására, tudásunk erősítésére, lelkünk keményítősére. Az eléje tett könyvekbe, mintha az új ismerősök lelkének nyitott sorsot ringató bölcsőjébe, odatette kézjegyét: jókívánságát. Minden jót kívánni, legjobbakat kívánni lehet elhangzó és elporladó szavakkal is. De a papírra tett jókívánság, egy életmű szentségére nyíló papírra, nemcsak kívánság, de akarás, várás, remélés is. Mert adósságaink piramissá emelkedtek a költővel szemben — már élete során. Egyének tudták, egyének mondták, ha mondták nevét, művét, hatalmasságát, de nem tudta és nem mondta a közösség — nagyságában és szükségében nem volt és máig sem a miénk. Nyomja őt, eltakarja művét, szép és szenvedélyes szellemét adósságaink piramisa. Dolgunk lenne, szükségünk: megépíteni a figyelés piramisát,, melynek csúcsán látva látnánk a riadalmasan szép sorsú költő hatalmát: a szív vérfalára, a mell csontboltozatára, a homlok márványterére írt műveket.

Nagy László meghalt. Sem liliom, sem jácint nem nyitja föl már többé lecsukódott szemét. Belevágta kezét a tél szép piros napkorongjába, s elúszott az égi fátylak közé, az egyetlen vértelen úton távozott, párban a nappal, a szép piros Nap vőlegényeként. Fénnyé változott és sugárrá, s ezentúl naponta körbevonul a Földön, a halhatatlanok násznép-gyülekezetének kíséretében, hogy hozza a hitet közénk — a dér meg a jég gyarmatain át, bevérzett szemeinK elé. Illessük őt fehér virággal, s ő segít majd ünnepeket csiholni, még a kínból is.