Irodalmi Szemle, 1978
1978/1 - Duba Gyula: Irodalmi paródiák
orkán sodort felém vörhenyes porjellegeket. A szorongástól eszemet vesztettem, véresre rágtam a lábujjam körmeit és bebújtam az ágy alá. Nyüszítettem. A csontjaim nyikorogva morzsolódtak és kiszur- kálták a bőrömet, bénán előfehérlettek a húsból, olyan voltam, mint egy pozdorjába hentergetett, kerge manó. Visítottam, rúgtam és haraptam. Nem akartam megenni a beléndeklecsós reggelit. Ijedtemben megőszültem, majd kihullott a hajam. Égigérő lángot vetett a neuraszténiám. Öreganyám gonoszul süvöltözött és a csizmahúzó fakutyán lovagolt a deres konyhában. Eméssz, mert megreked benned a szék! A rettenetes dombmezőn paraszthullák vésték a sziklák testét. A nyomortól átlátszóak voltak, hullafáradtak. Rég nem éltek már, csak a földőrület szenvedélye mozgatta őket és vésette velük a szikladombokat. Húsvétkor is hiába csámpás- kodtak el a templomba, nem támadtak fel. A megváltó feltámadott, ők nem. Hullák maradtak. Egykedvűen vésték tovább a sziklamezőt. S ha a lelkűk megizzadt, nem vették le róla a kalapjukat, hogy meg ne fázzon. Nem oldoz fel a föld, dör- mögték vadul, számunkra nincs irgalom, míg a boszorkánycsecsemő nem emészt...! Gyűlölködve rombolták a sziklákat, és rám gondoltak. Hetek óta nem voltam szükségen. Pedig ettem és átkozódtam. Kínomban körberohantam az udvaron, majd bukfenceztem. Vakondtúrásokat romboltam, mint a parasztok a sziklákat, és meghúztam a kandúrunk farkát. Piros ködökben, vörös bögölyök vérszín fullánkokat döftek belém és szívták a véremet, de csak savót csapoltak belőlem. A reggel minden nap előóvakodott a tehenek tő- gyéből. Tűzözönbe borította a kakas taraját, felpaprikázta a fecskéket és begerjesztette a kanverebeket. Ilyenkor jött öreganyám gumicsizmában, karmos kezében vödör és elém lökte a beléndeket: Eméssz, megreked benned a szék! S a sziklákra mutatott. A füstölgő, kormos dombhátakon árnyak mozogtak a halottsápadt ég előterében, láttam, hagy a paraszthullák abbahagyták a vésést, átbukfenceztek a fejükön, sakálokká váltak és fenyegetően keringeni kezdtek a viskónk körül. Szemük fényszóróinak mohó sugarai szitává lyuggatták körülöttünk a fáradtan horkoló homályt. Egyre közelebb jöttek és mennydörögve, fenyegetően suttogták: Eméssz, mert a fagy kiperzseli a vetést! Anyám jött be sápadt sarkain a konyhába, öreganyám alól kirántott a fakutyát és rosszallóan fejbeverte vele. Ügy láttam, nincs ínyére, hogy gumicsizmában lovagol, megneheztelt rá. Bőjtiboszorkány, szólt rá haragosan, egye meg a belénde- két! Magához vett és megszoptatott. Majd mégegyszer azt mondta: Kisboszort ültesse a pokolbugyorra! A sakálok már a viskónk körül lihegtek és véres ínyű állkapcsukkal marakodva rágták a karókerítést. Rühösek voltak, kullancsok zabáitok a fülüket. A határ felett vihar előtti csend ült, senki nem véste már a szikladombokat, a pirosszemű sakálok várták, hogy emészteni kezdek és a mező felől elmúlik a rontás ereje. Kínomban a talpamat csiklandoztam, tudtam, hogy megválthatnám a tájat az átok alól és az emberek újra megennék a bablevest. Egészen besötétedett. A tyúkok záptojást tojtak, a göndörgyapjas kisbárá- nyok véreset pisiltek és az angyali fehér- ségű angóranyulak hosszúfarkú patkány- kölyköket fialtak. A sors keze mennydörögve felemelkedett és a vidékre készült sújtani. A halotti csendben gyomrom meg- kordult, hogy a lomnici megfigyelő állomás műszerei tízfokos földrengést jeleztek. Megrendült a föld, a sakálok vadul tutultak, öreganyám visítva megszerezte a fakutyát, rápattant és apám elé vágtatott. A dombok felett megjelent apám, hozta a börtönből az emésztővödröt. Mély és fekete a vödör, mint a kín. Meg mint a kút. Kínkút. Hagymázos gőzök szállnak fel belőle, ellepik az elátkozott vidéket, kábítanak. Bordáim vacognak a félelemtől, menekülni akarnak és átszurkálják a tüdőmet. Rekedten sivalkodom, mint egy kismalac, melyet laposfogóval koppasztanak. Fekete az ég; mert éjszaka van... lihegem... öreganyám fülemnél fogva az óriási vödör fölé emel és elengedve ráültet, kalimpálva a pokolbugyorba zuhanok. Dobálom magam, mint a partra ugrott potyka, tá- togok, vékony csontjaim ropogva töredeznek. Apám kihalász a mélyből, karót fektet a veder peremére és ráültet: Fogódz, mert újra beleesel! Vége az éjszakának. Tűzvörös golyó mászik ki a sziklák közül és jókedvűen vigyorog. A nap. Lógó lábaimmal buzgón harangozok és fütyörészek. Anyám cirok- söprűvel üti a sakálokat, csapkos feléjük, s azok sunyin hátrálnak a dombok felé. Menjetek vésni, kiabál anyám, menjetek, kisboszor emészt! A távolban mennydörög az ég, sokáig
