Irodalmi Szemle, 1978
1978/1 - Duba Gyula: Irodalmi paródiák
■’ — Nem ... nem bírsz követni. Le te mennél elöl, én sem bírnálak követni. Minden attól függ, hogy ki megy elől. Bárcsak ne találna lóállkapcsot, gondolta a jérji. Megérkeztek. Égigérő, tarajos hegygerincek között, mély völgyben terült el a csonttemető. Egy láncon kellett felkapaszkodni, aztán leereszkedni, majd körbefordulni s végül ugorni. A hegyvidékiek elhullott állataikat hordták ide eltemetni, lovakat, teheneket, üszőket és bikaborjú kát, kecskéket és vadszamarakat. Az éhes vadállatok, kóbor kutyák, vedlett rókák és girhes farkasok, meg borzok kiásták a tetemeket és hatalmas lakomákat csaptak a döghúsból. A kövek árnyékában mindenfelé csontok hevertek. Kivájt szemű állatkoponyák. Öles lábszárcsontok. Íj alakú bordák fésűi. Girbegurba csigolyák. Verte őket az eső, szíttá a nap ős mái- lasztotta a hó. Egy délceg lócsontváz mellett rozsdás kengyel hevert a földbe süly- lyedve. — Huszárló volt — mondta szomorúan a férfi —, rettenetes állkapcsát fegyverként használta, harapta vele az ellenség lovát! — Éppen jó lesz — vélte az asszony, és két kezébe fogta a sárga lófogú csontdarabot. A férfi lekuporodott és szaggatottan lélegzett. — Nem használ... nem használ... viszket tovább. — Vakartasd meg egy medvével — mondta haragosan az asszony és hozzávágta az állkapcsot. — Rajtad már nincs segítség. — Jó — mondta közömbösen és fásultan a férfi. És elindult a messzi csúcsok: jelé.- + Naplemente előtt hozták vissza a mene--- dékházba. Hordágyon. A medve lenyúzta a hátáról a bőrt a pattanással együtt, és térdben leharapta a bal lábát. — Jobb? — kérdezte megenyhülve az asszony, és megsimogatta hálálverítékes homlokát. — Nem, a bal... a balt harapta le — nyögte a férfi —, de már nem viszket fáj... A lelkében terjeszkedő irdatlan pattanásról most sem beszélt. — Minden rendbe jön — vigasztalta az asszony fáradtan —, most már igazán ne gondolj rá! — Nem — ígérte a férfi —, most már semmire nem gondolok. — Rád sem, gondolta, aztán elfelejtette, mert eszébe jutott, hogy megígérte, nem gondolkodik. Az asszony vastag talpú bakancsában elindult a völgy felé. A férfi feltápászko- dott a hordágyról és utána indult, de néhány suta ugrás után összeesett. Most már igazán nem követheti az asszonyt, mert a medve leharapta a bal lábát. Ki tudja, utolérné-e, ha követhetné?! KOVÁCS MAGDA Már gyermekkorában feltűntek természetfeletti képességei: játékból fekete szelet bocsátott ki a szeméből, hogy az lerázza számára a fáról a szomszédék árpáskörtéjét. Ekkor még csak olvasott, később Nyitrán, majd Pozsonyban tudatosította, hogy írni is tud s a felismerésre olyan pánikba esett, hogy a Lujza-utcai albérleti fásládájába húzódott vissza a világ szeme elől és hosszú ideig csak egy döglött patkánnyal beszélgetett. Később — bár duzzogva — mégis hozzászokott a világhírhez, ma már talán a Nobel-díjra is rá lehetne kényszeríteni. Ám köztudott róla, bogy azóta is ritkán ír, de akkor nagyon. Készülő kötetének megjelenését döbbent áhítattal várja a civilizált emberiség. POKOLBUGYOR Az elátkozott faluban a tehenek tőgyéből settenkedik elő a reggel. Fehér, habos és keserű. Őrültül féltem tőle, mert tudtam, hogy mérgezett, öreganyám redves beléndeklecsót kevert bele. Gonoszul elém tette, hogy megegyem. A szemében vörös pókok vicsorogtak, körülszőttek tüzes leplekkel és a hónaljából kesernyés szagú
