Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: Az Írószövetség magyar szekciója és az Irodalmi Szemle
Csanda Sándor v AZ ÍRÓSZÖVETSÉG MAGYAR SZEKCIÓJA ÉS AZ IRODALMI SZEMLE Az 1948-as „jégtörő” Február számunkra egyik legfontosabb eredménye a csehszlovákiai magyar nemzetiség fokozatos egyenjogúsítása, s ezzel együtt kulturális életünk fokozatos kibontakozása lett. Amint közismert, a régebbi írók legnagyobb része átkerült Magyarországra, s az új, népi származású fiatal értelmiség — amint például a Megalkuvás nélkül című antológia előszavában olvassuk — egy részükkel nem is akart közösséget vállalni. A hagyomány folytonossága azonban nem szakadt meg teljes mértékben, s három ittmaradt írónk már az ötvenes évek elején bekerült a Csehszlovákiai írószövetségbe: Egri Viktor, Fábry Zoltán, Sas Andor. 1954-ben Egri Viktor irányításával „magyar munkaközösség” alakult az írószövetség Szlovákiai Szekcióján belül. Ez jórészt a Szövetség klubjában ülésezett, nem volt alapszabályzata, s tagsága sem korlátozódhatott csupán írókra, hanem bárki részt vett vitáin, aki éppen eljött — nagyrészt középiskolás diákok a magyar gimnáziumból és az egyre szaporodó lapok kezdő újságírói. A gyűlésekről néha elkészült jegyzőkönyvekben „irodalmi körnek” is neveztük ezt a csoportosulást, s tevékenysége az első években valóban az önképzőkörökéhez hasonlított: előadások hangzottak el a szlovák vagy a magyar irodalom köréből, a szocialista hazafiság és az irodalom kapcsolatáról, s ezen kívül a jelenlévő írók-tollforgatók felolvasták egy-egy elbeszélésüket, versüket, amelyek után nem egyszer parázs vita is keletkezett. Már ekkor vita folyt arról, hogy „a kicsi, de a miénk” fiive nem lehet irodalmunk értékelési szempontja (Tóth Tibor egyik bírálatában olvasható), s a magyarországi sematizmus elleni vita hatására már 1953-ban sok szó esett nemzetiségi irodalmunk sematizmusáról is, de a hibák orvoslására akkor még kevesebb lehetőség nyílott, s egy részük bizony már hatvan éve jellemzője a kisebbségi irodalmi életünknek. Egri mellett akkoriban Tóth Tibor, a Csehszlovákiai Magyar Kiadó rendkívül művelt szerkesztője volt a munkaközösség legaktívabb szervezője. A szekció iratai közt fennmaradt egy 1953 áprilisában készített átfogó bírálata, amelyben megvilágítja a további kibontakozás útját is. A munkaközösség addigi munkáját így látja: „Szerény véleményem szerint a kezdő írók körének feladata főleg az, hogy segítséget nyújtson a szakmai tudás megszervezésében, vagyis abban, hogy elsajátítsák az irodalmi, művészi alkotás csínját-bínját, megfelelő stíluskészségre tegyenek szert, megtanuljanak embereket és jellemeket ábrázolni, tanácsot kapjanak és a helyesen alkalmazott, jó helyre irányított bírálat segítségével nevelje, formálja az embert, aki úgy érzi, hogy tudna, szeretne alkotni. Ha ezt a célkitűzést elfogadjuk, akkor tisztán rajzolódik ki előttünk az a téves út, amelyre csúsztunk, s amelyről sürgősen le kell térnünk, ha előre akarjuk vinni a statu nascente (megszületés) állapotában lévő csehszlovákiai magyar irodalmunk ügyét. Miben áll ez a téves úf? Abban, hogy akarva — nem akarva önképzőköri nívóra szorítottuk összejöveteleink színvonalát azzal, hogy többé- kevésbé irodalmi vonatkozású előadásokkal foglalkoztunk, amelyek ugyan növelték a kör tagjainak szakmai műveltségét, általános műveltségét, esetleg haladó hagyományaink megismerését, de egy jottányival sem jutottunk előre azon az úton, amely igazi célunk lett volna.
