Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - LÁTÓHATÁR - Habaj, Ivan: A fekete autó utasa (elbeszélés)
nemsokára neki is be kellett vonulnia. Miután leszerelt, visszatért ugyan a mesterhez, de nem hosszú időre. Azután újra elment, most már végleg. Ma is fülében csengenek a mester szavai. — Jól gondold meg, mit csinálsz. Politizálni fogsz és közben elfelejted a szakmát. — Hisz nem megyek el örökre. Egy-két év nem árthat meg. Rendet teremtünk, s aztán visszajövök — nyugtatta meg a mestert meg önmagát is. S ezt komolyan is gondolta. Amit tett, önzetlenül tette, mindig belső meggyőződésből cselekedett, lelkiismerete azt sugallta neki, menj, és váltsd valóra álmaidat! — Ne hagyd itt a szakmádat, ügyes kezed van, kár volna érted — vetette ellen a mester, és hangját elnyomta az ifjú lelkesedése, mely az emberek közé hajtotta őt, ki a szabad levegőre, el ebből a falakkal és nagy udvarral körülzárt műhelyből, ahol ugyan nyugodtan élhetett, de hiába keresett egy számára nélkülözhetetlen valamit: a világ átformálásának lehetőségét. Többé nem tért vissza a szakmájához. Valahogy minden másképpen alakult, mint eredetileg gondolta. Dolgozott, tanult, másokat tanított, órákat töltött gyűléseken, megnősült, gyermekei születtek... Észre sem vette, hogy komoly eltökéltsége visszatérni a műhelybe, mikor változott át közönséges fecsegéssé. Egyszer, már évekkel később, amikor valahol újfent a visszatérésről beszélt meg a „hátországról”, amely mint ideiglenesen távollévő diákot forrón ölelné magához, azon kapta magát, hogy nem hisz már saját fecsegéseiben! Hiszen mindenki kinevet, barátocskám, suhant át az agyán, már senki sem veszi komolyan, amit mondasz. t De voltaképpen mit is csinálnál abban a műhelyben? Már régen elveszítetted a kézügyességedet, s anélkül mit kezdhet egy iparos? A technika, a fejlődés is alaposan elmellőzött. Sok minden, amiről a te idődben csak néhány embernek volt sejtelme, ma minden tanoncnak természetes dolog. Ha tehát mégis úgy döntenél, hogy visszatérsz, szembe kellene nézned a képesítetlen munkás jövőjével. Add ide ezt, tarsd meg amazt, fuss el cigarettáért... A szakma, amelyre olyan büszke vagy, már régen nem a te szakmád! Amióta megvilágosodott az elméje, szakadatlanul tudatában van helyzete komolyságának; azóta nem beszél a lakatosműhelybe való visszatérésről. Ellenkezőleg, amint lelke mélyén mozdulni érzi a visszatérés vágyát, könyörtelenül elnyomja, mielőtt még a felszínre törhetne, betemeti a hétköznapok gondjaival, a családjáért való aggódással, talán még föl is nagyítja gondjait, hogy súlyuk még csírájában megsemmisítse azt, ami fölött eljárt az idő. Az eltelt évek alatt többször változtatott munkahelyet. De bárhol ült is, mindig talált rá időt, hogy évenként egyszer-kétszer mégis csak ellátogasson a városkába. Az öreg mesterhez jön, aki persze már nincs a lakatosműhelyben, hanem már csak otthon tesz-vesz. Édesanyja már évekkel ezelőtt meghalt, már rokonai sem élnek a városban, mégis jön. A mesternek egyre inkább romlik a látása, az utcára már ki sem merészkedik, csak az udvarra megy ki kevés időre déltájban, a lépcsőn pártában maradt lánya segíti le, aki voltaképpen már maga is öregasszony. Páratlan kitartással és türelemmel viseli a vénlány sorsot. Önzetlen támasza apjának öregségében. A térről mindig gyalog szokott felmenni hozzá. Jobb ez így. A nagy fekete autó csak fölösleges izgalmat keltene a szűk kis utcában, és mindenféle találgatásokra adna okot. Átvág a téren, s eltűnik a girbegurba utcák útvesztőjében, ahol keményítő szag és ürülékbűz terijeng. Kisétál az egykori elővárosba, amely ma már kis híján a város közepében fekszik. Az utóbbi években gyakrabban meglátogatja a mestert, mint kezdetben. Eljön, itt van egy-két óráig és máris felfrissül szellemileg, mindjárt könnyebben lélegzik. A gyászmenet a régi temető szélén jött ki a kápolnából és az országút túloldalán levő dombocska felé tart, ahol nemrégen új temetőt nyitott a város.
