Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - LÁTÓHATÁR - Habaj, Ivan: A fekete autó utasa (elbeszélés)
/ A domkocska alig kétszáz méternyire lehet a kápolnától, nem hosszú odáig az út, tehát vállon is vihetik a megboldogult koporsóját, nincs szükség halottaskocsira. A gyászmenet rendkívül szerény. Tulajdonképpen csak egy maréknyi embei kíséri a megboldogultat, bizony, aligha nevezhető gyászmenetnek, hiszen a tíz ujján is megszámolhatja őket az ember. Az egész kíséret: a pap, a ministrán- sok, a temetkezési vállalat emberei, akik a koporsót viszik, három idős asz- szony, utánuk néhány lépésnyire egy sántikáló idősebb férfi, aki nem is visel fekete ruhát, ki tudja, hozzájuk tartozik-e egyáltalán ... Az utat, amelyen a gyászmenet halad, egyik oldalról a régi temető palánkja, a másikról egy hosszú, piros téglából épült földszintes épület szegélyezi: ez utóbbi az egykori munkáskolónia maradványa. A kolónián régen a téglagyári munkások laktak a családjukkal... Amikor leállították a gyárat, a kolónia elnéptelenedett, a munkások másfelé néztek munka után. A kolónia üresen tátongott egészen addig, míg a város engedélyt nem adott néhány cigánycsaládnak, hogy odaköltözhessen. Amint a gyászmenet kiért az útra, tarkaszoknyás cigányasszonyok tódultak ki a kolóniáról. Kijöttek egészen az út szélére, megálltak és most némán, teljes méltósággal és komolysággal figyelik a kis embercsoport lassú menetét. Nyomban az asszonyok után néhány feketeruhás cigányember is kijött a kolóniáról. Valamennyien gondosan öltözve, hónuk alatt hangszereket szorongatnak. A férfiak nem állnak meg, hanem elhaladva a tarkaruhás asszonyok mellett, tovább ballagnak, kimennek az útra, ott várnak egy kicsit, és amikor a gyászmenet elvonul, besorakoznak a végére és rázendítenek. Panaszosan visong, jajgat, sír, zokog a kezükben a hegedű és a szánalmas gyászmenet, az egyszerű koporsóval, melyet mindössze egyetlen koszorú, három olcsó virágcsokrocska díszít, egyszerre teljesen megváltozik! A nagy fekete autó mögött egész gépkocsisor várakozik. A cigányasszonyokon és az első kocsiban ülő férfiakon kívül mások is nézik a gyászmenetet. Most a koporsó a halottal az első autó elé ért. A sofőr kimeresztett szemmel bámul, és látszik rajta, hogy gondolatai máshol járnak. A fekete autó utasa felegyenesedik a hátsó ülésen és a gyászolók arcát fürkészi. Három idős asszony szorosan egymás mellet halad. Az, amelyik az út jobb oldalán lépked, a középső asszonyt támogatja. A középső asszony arcán ott ül az utóbbi napok minden feszültsége, egészen eltorzította a fájdalom. Fekete ruhája és vértelen arca kissé megtévesztik a hátul ülő férfit, és amikor alapos- sabban szemügyre veszi őt, felismeri benne az öreg mester lányát! Mintha nagy sziklatömb hullott volna a mellkasára. Halántékán lüktetni kezd az ér, szíve torkában dobog. Forróság önti el egész testét, s egy pillanatra minden elsötétül a szeme előtt, s furcsán lebegni kezdenek előtte a mi- nistrárisok, a pap, a koporsó, az öregasszonyok... Ám furcsamód hirtelen az elméje is megvilágosodik és tudja, hogy most rögtön ebben a pillanatban határoznia kell! Kis ideig tétovázik, majd kinyitja az autó ajtaját, de mielőtt még a gyászmenethez csatlakozna, odaveti a meglepett sofőrnek: — Ha akar, várjon meg a téren, ha nem, akkor hát szerencsés utat. — És a gyászmenetben lépdelők szeme láttára, cseppet sem szégyenkezve a nézelő- •dőktől, nekivág a partoldalnak, ahol egy frissen ásott sír sárgállik. Kôvesdi János fordítása