Irodalmi Szemle, 1978

1978/2 - LÁTÓHATÁR - Prouza, Petr: A hűtlenség derengő ege (elbeszélés)

Ami azt illeti, őt magát is ott akarták hagyni a helyszínen, míg megérkezik az orvos, de erős parancsára betették a saját autójába és hazahozták, ide, ahol nyomban megjelent a mindenütt jelen való Gömböc és kezébe vette az ügyet.

Abból ítélve, hogy milyen rosszul lélegzett Vítek, mennyire ragyogott a szeme és láthatóan emelkedett a láza, a tüdeje is megsérülhetett, bár ez ideig nem köpött vért, no nem tudom, semmiben sem voltam biztos.

Az ablakon át kivehető látóhatár és a pillanatnyilag átélt idő vibrálni kezdett a heves izgalomtól; küldöm Gömböcöt, fusson a szövetkezeti irodába és telefonáljon a városba az ügyeletes orvosért, és ne felejtse el lelkűkre kötni, hogy nagyobb mentőkocsival jöjjenek, amelyben vérátömlesztéshez szükséges fölszerelés is van, mert belső sérülésről van szó.

Vítek, mintha tiltakozni akart volna, dünnyögött valamit, felemelkedett, de azonnyomban visszahuppant és akadozva kipréselte magából:

— Ne bolondozz, Karéi...

A bámészkodó embereket kiküldtem a szobából, előzőleg ellenőrizve, jól jegyeztem-e meg a nevüket, ha netalán szükségem volna rájuk, azután kiszellőztettem és leültem a barátomhoz az ágyra.

Formás, napbarnította arcát fájdalmas ráncokba gyűrte a szenvedés, ám a szeme megpróbált az ismert egyenességgel nézni rám.

— Szomjas vagyok, adj innom.

— Az kizárt dolog, semmit sem akarok elrontani.

Még jobban összetekeredett és még jobban kimeresztette szemét.

— Nos, köpd hát ki, mi történt veled!

Igen-igen lassan beszélt, szaggatottan, de tartotta a hangját, nehogy egy csöppet is fátyolossá váljék. Átkozott Herkules, adja itt nekem a hőst.

— Előttem nem kell hősködnöd, Vltek. El tudom képzelni, mi megy végbe benned. Komoly a dolog. Úgyhogy nyáron már semmiféle utazás nem lesz ezt jegyezd meg magadnak.

Kis ideig szentségeit, szidott, mint a bokrot, és azután engedve a fájdalomnak, görcsösen összeszorította a térdét, összegöngyölödött, ahogy csak tudott, akár egy meglőtt kutya, és időnként vékonyka hangon felnyögött.

Többet már nem szóltunk egymáshoz, negyed óra múlva visszatért Gömböc, leült a sarokba és, csodálkozásomra, szintén néma maradt. A baráti együttérzés és a kínos tehetetlenség vegyes érzése kerítette hatalmába. Ki tudja miért, borzasztóan elhagyatottnak éreztem magamat, minden ok nélkül a feleségemre gondoltam, akit elhanyagolok, és aki elhanyagol engem, csúfosan éreztem magamat ennek az erős embernek a fájdalmát nézve, úgyhogy inkább kimentem a házból.

Nem tudom, mennyi ideig ácsoroghattam tehetetlenül és leverten az udvaron, míg végre berobogott egy nagy mentőkocsi az orvossal. Pardubskýék kertjében a fák egyszeriben elvesztették megszokott nyugalmasságukat, vakon és közömbösen álltak, az égbolt nem sugárzott meleget, elhalványult és messzire úszott tőlem.

Csak miután megérkezett a mentő, jutott eszembe, hogy elküldjem Gömböcöt, teremtse elő valahonnét Vítek feleségét. Amikor szóltam neki, nyomban el is tűnt, és boldog volt, hogy valami hasznosat cselekedhet, rövid lábai a fontosság ritmusába igazodtak.

Örültem neki, hogy férfi orvos érkezett és ráadásul elég öreg is volt. Valahogy úgy éreztem, diadalmas barátom balesete férfiúi tapasztalatot igényel.

Megsárgult ügyes ujjaival könnyedén, de alaposan végigtapogatta, kissé fel is emelte, és megmérte a vérnyomását. Vltek, miközben visszatartotta a lélegzetét, belevágta fogát alsó ajkába, de így is kipréselődött a száján néhány rövid szisszenés.

Vizsgálat közben az orvos semmit sem szólt, csupán sokértelműen bólogatott.

Azután egy darabig elgondolkodva figyelte őt, majd hozzám fordult és feltűnés nélkül az ajtó felé intett fejével. Vítek elutasítólag felmordult, ds a doktor ellenkezést nem tűrő hangon megnyugtatta: