Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - LÁTÓHATÁR - Prouza, Petr: A hűtlenség derengő ege (elbeszélés)
— Csak semmi ingerültség, minden rendben lesz. Egy cigarettát szívunk csak el, hogy idebent tiszta maradjon a levegő. Az udvaron az orvos valóban először élvezettel rágyújtott egy füstszűrő nélküli vastag cigarettára, engem is megkínált, elfogadtam, noha csupán kivételes esetekben dohányzom. Néhány súlyosan rám nehezedő perc múlva beszélni kezdett. — A barátjuk, az a gömbölyded emberke azt mondta nekem a telefonba, hogy maga mentőkocsi-sofőr, így azt hiszem, nincs szüksége túl sok magyarázatra. Nincs értelme, hogy beszállítsuk. Vagy kibírja a szervezete reggelig, és azután majd megpróbálkozhatunk a kórházbaszállítással, vagy... A mozgatással csak siettetnénk a halált. — És ha ide rendelné a műtőkocsit? — mondtam felbuzdulva. Enyhén elmosolyodott: — Ilyesmivel mi nem rendelkezünk. Meg kellene kérnem a katonákat, de mire szót értenék az iletékesekkell és elintéződne a dolog, úgyis reggel lenne. — De azért valamit mégiscsak tenni kell! — Kell, az igaz, adok neki egy injekciót, hogy kissé enyhüljenek a fájdalmai. De a legfontosabb, hogy ne kapjon semmit inni, ha még magasabbra szökik is a láza. így nem lehet pontosan megállapítani, mi minden történt a bensőjében. Csúfosan fest, hiszen tudja, hogy szokott az lenni.. . Határozottan mondom: — Pardubský biztosan kibírja, rendkívül erős akaratú, és sportolt is. — Jó, jó, akkor valamiképpen adja tudtára, hogy leginkább rajta múlik a siker. Visszatérünk a tiszta szobába, a doktor bead egy nagy injekciót Víteknek és rögtön búcsúzkodni kezd, mielőtt még barátom bármit is kérdezhetne tőle. Határozatlanul téblábolok a szobában, magamon hordozva Vítek feszült, most már mind tompulóbb fényű tekintetét; az átkozott öreg doki alaposan a nyakamba dobta az egészet, és én most kiötölhetek valamilyen ártatlan hülyeséget, úgy állítva be a dolgot, mintha semmi baj se volna, vagy zúdítsam rá a való igazat. Mi jut eszembe! Csak az őszinteség jelent valamit, mindent elmondok neki, ahogy az orvostól hallottam, nagyon súlyos érdugulás, esetleg tüdővérzés, mellcsont-törés, hogy minden az ő kitartásán múlik. Először még el is mosolyodik! — Az én kitartásomon, korbácsolj meg a teremtésit... Azután a mennyezetre szegezi tekintetét, és alighanem azon tűnődik, amit tőlem hallott. Odébb akarok osonni az ágytól, de visszaszólít, megpróbálkozik fölemelkedni, hogy a szeme egymagasságban legyen az enyémmel, és a legtermészetesebb hangon faggatni kezd: — Szóval rajtam múlik? De megeshet, hogy már reggelre nem leszek itt? Komolyan rábólintok. — Rajtam múlik. És reggel akár mindennek vége. Ismét mintha elgondolkodna, s aztán nekem szegezi ezt a meglepő kérdést: — Karéi, keresd meg mielőbb Helenát és mondd meg neki, hogy jöjjön ide hozzám. Értetlenül hallgatom, talán már félrebeszélne — az azért mégsem lehetséges, az eszméletlenség csak jóval később, csak a halál küszöbén szokott fellépni. — Milyen Helenát? — Helena Kracíkovát, érted? — Nem, nem értem, Vítek — válaszolom kissé értetlenül, minden alakoskodás nélkül. Kétségbeesett elszántsággal teleszívja magát levegővel, és akadozva, súlyos küzdelem árán nem várt szógörgeteget zúdít rám, egyre sápadtabb ajka közül. Egy láthatatlan gejzírként feltörő szerelem elképesztő története. Amint Pardubský, a félbenyesett mondatokat kidobálja magából, úgy rémlik,
