Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - KRITIKA - Farkas Veronika: Képzőművészeti kritikánkról

rovič vállalkozott, néha bonyolult szerkezetű (ez is csak első látásra hat így] színházi tematikájú képei.

Pusztán a félreértések elkerülése végett, szeretnék néhány megjegyzést fűzni a nem egészen pontosan érthető szóhasználathoz a Kopócs Tibor műveit méltató katalógus magyar nyelvű előszavában. Többek között ezt olvashatjuk: „Ezeknek az alkotásoknak a technikai megoldását átöröklött eszközökkel festette meg”. Bizonyára a piktúra eddigi eredményeinek többszöri átvételéről lehet itt szó, mint ahogy a barokk festészet felhasználta a reneszánsz eredményeit. Technikai megoldásait a művésznek egyedül kell kimunkálnia, ezt teszi Kopócs Tibor is. Hiszen majdnem minden portrénál más technikai megoldást: színösszetételt, ecsetkezelést, háttérmegoldást választ. Persze, ez nemcsak technikai kérdés, hanem az alkotás pillanatában a művészben lévő feszültség és a kísérletező kedv is diktálja, milyen színt és formát választ, hogy a modell karakterét minél teljesebben jelenítse meg. Gondoljunk csak a Komád József-, Komlósi Lajos-portrék ecsetkezelésére, háttérmegoldására, színhasználatára, amelyeken festésmódjában Cezanne-hoz kötődik. A Zsuzsa című kép feszültséget hordozó vörös tónusai, a melankolikus hangulatot árasztó, mélyzöld kabátban ülő nő háttér-megoldása, Platzner Tibor fuvolázó alakja Orfeusz mesés kertjét idézi — a képek színvilága a fauvistákéval rokon. De ez nem negatívum! Kandinszkij a forms kérdéséről írt tanulmányában így nyilatkozik: „A művész akkor követ el bűnt, ha belső .kényszer nélkül használ fel másnál már látott formát és festésmódot, s ha igy élettelen alkotást hoz létre”. (Die blaue Reiter, München 1912, 65. 1.). Kopócs Tibot* portréi műalkotások, melyek emberi karaktereiket, fiziognómiai jellegzetességeket ábrázolnak, hangulatokat idéznek. Minden kép egy darab élet, amit a modell és a festő is magában hordoz. Az alkotó sajátos szemlélete éppen színhasználatában jelentkezik, amelynek kimunkálásához a századelő piktúráját választotta, mert ez áll érzésvilágához a legközelebb. A dekorativitáson túl, színei jelzik impresszióját a modellről — a lilák árnyalatai Ferenczy Annát, a sárga és okker variánsai a teniszütővel álló kislányát. A színek Kopócsnál jelentéssel, tartalommal bírnak. Tehát nemcsak a formai jegyek, de az ábrázolás szándékában, szemléletében is kötődik a fauvistákhoz. S külön keill szólnom az egyik legutóbb készült képéről, a Dráfi Mátyás-portréról, a Bohócról. A portré tulajdonképen kettős arckép, az emberé és a színészé. A színész alakja az egyszemélyes figura ábrázolásán túl jelképévé válik a „művésznek”, aki sokszor álarcot ölt, komédiát játszik, hogy elmondja igazságait. Bohóc öltözetét viseli Dráfi' Mátyás, arca festett, személytelen, alakja így válik szimbólumává az alkotó, az önmagával vívódó embernek, a szépséget teremtőknek, a művészet alkotóinak. A Clown és Pierott tulajdonságokat hordozó Bohóc figurája mögött ott van maga a festő is. S a színész, aki az együgyüség álarca mögé bújva, kissé tehetetlenül, kiszolgáltatva ül, meg meri mutatni énjét — karaktervonásait hordozó maszkját —, amely így megfosztva az emberi testtől piétisztikus jelleget ölt, s jelzi: „íme, az ember”.

S visszatérve a katalógus -előszavához, pontosabban kellene fogalmaznunk, s ha tnár létezik néhány művészettörténeti terminológiával foglalkozó kézikönyv, használjuk őket, s így a kifejezések általános érvényű, állandósult jelentését ellenőrizhetjük. S akkor nem alkotunk olyan hibás szópárt, mint a „kompozíciős feltétel”, mert ez helytelen. A kompozíció vagy a valóság egy része, amelyet ábrázolása tárgyául Választ a művész, vagy a műalkotás szerkezete. S hogy megszülethessen a kompozíció, tehát a műalkotás, számtalan összetevőtől függ: a képzőművészeti anyagtól (festék, vászon ebben az esetben), az alkotásra megérett témától, s a művész teremtő, alkotó erejétől, felkészültségétől.

Semmiképp sem állíthatjuk, hogy a festő az „ábrázoltak embertanát” akarja egy portrén megfesteni, inkább az alkat jellegzetességét.

Ügyelnünk kellene az olyan kifejezésekre, mint „tetszetősebb”, „kirívóbb”, tudniillik e szavak igénylik az összehasonlítást — mihez mérten kirívóbb?, kiknek miért tetszetős?, s ha ez most tetszetősebb, meg kell indokolni, miért az —, de ha lehet, inkább kerüljük e szavak használatát recenziókban, kritikákban, mert pontatlanok és nem jeleznek semmit.

Tévedés azt hinni, hogy Kopócs Tibor e kiállításon szerepelt művein keresztül „tematikus tipizálást” követett el, tudniillik ilyet nem lehet tenni. A témát nem lehet tipizálni, de a téma tipikussá válhat (ami egészen más). Tipizálni viszont a műalkotáson keresztül lehet „azokat a cselekvő hősöket, amelyek és akik egyedi kőnk-