Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - KRITIKA - Farkas Veronika: Képzőművészeti kritikánkról

Farkas Veronika

KÉPZŐMŰVÉSZETI KRITIKÁNKRÓL

A képzőművészeti kiállítás, mint a művészetek bármely ága: irodalom, zene', színház és film, azon túl, hogy bővíti ismereteinket, elsősorban hatni akar. S ezen belül élményt nyújt, csiszolja látáskultúránkat, fejleszti szépérzékünket, gondolkodásra késztet s tettekre buzdít, mint minden igazi élmény, amely az ember életét gazdagítani képes. Meg kell viszont jegyezni, hogy a művészi alkotások komplex hatása nemcsak a műtől, de a befogadótól, a közönség érzékenységétől, felkészültségétől, tájékozottságától is függ.

A képzőművész számára a kiállítás mindig határkő — értékmérőnek, önkontrollnak számít. Ilyen volt Kopócs Tibornak és Marián J. Minarovičnak a kiállítása is, amely két különböző érzésvilágú, különböző szándékkal, különböző technikával dolgozó művész tárlata volt. Marián J. Minarovic színházi tematikájú, zömmel cselekményeket ábrázoló képei mellett Kopócs Tibor portréit láthattuk. Eltérő az alkotók karaktere, gondolkodásmódja, temperamentuma, élettapasztalata, ebből következik, hogy más-más hatást kell, hogy kiváltsanak bennünk alkotásaik. Kopócs Tibor a rep rezentatív portré műfajában képviselte magát, ábrázolása tárgyául a hazai irodalom képviselőit, a színház munkatársait, komáromi barátait választotta. A portrénál a kép kötve van az ábrázolás tárgyául választott modell figurájához, de számtalan összetevőtől függ, hogy az ábrázolásból mű legyen. Nem közömbös körülmény a művész és a modell személyes viszonya, hangulatuk, érzésviláguk a kép készülésének időpontjában. Charles Baudelaire a múlt század közepén a portréról így vélekedik: „A téma

— látszólag egyszerű, kézzelfogható, de annál magasabbrendű, bonyolultabb folyamat a képzelet munkája. Van-e egyszerűbb és összetettebb, világosabb és titokzatosabb dolog, mint a portré?... A portré, e látszólag igénytelen műfaj, igen nagy hozzáértést kíván. A művésznek fölényes technikával (mesterségbeli tudást ért ezen) kell rendelkeznie, de erős képzelőtehetségre is szüksége van..., hogy először meglássa azt, ami látható, azután megérezze, ami rejtve van. Ha jól megnézzük, egy portréban semmi sem közömbös. A mozdulatnak, az arcjátéknak, a kosztümnek, még a háttérnek is azt a célt kell szolgálnia, hogy a mű mennél hűbben fejezze ki a karaktert.” (Baudelaire válogatott művészeti írásai, Budapest 1964, 116. 1.) Ez a megállapítás ma is helytálló. Azóta a festészeti eszköztár és szemléletünk is gazdagabb lett a XIX. század végi és a XX. század eddig elért művészeti eredményeivel. Az idézettel alá akartam támasztani, mennyire más mesterségbeli és szemléleti problémával foglalkozott Kopócs Tibor portréi megfestésénél, mint kiállító partnere, amelyre a későbbiekben majd kitérek. A portré, konkrétságánál fogva talán első látásra könnyebben érzékelhető, érthető, de nem kisebb festészeti feladat, csak más, mint amire M. J. Mina-