Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - NAPLÓ - Tőzsér Árpád: „Nyelvtáj” és irodalom
a költő írja a verset, hanem a vers a költőt. Persze csak a nyelvet a „népköltészet” (a parole) szintjén beszélő költőt „írhatja” a vers! S íme, ezzel a gondolattal ki is egészítem a szerdahelyi hozzászólásomat. Mert ott akkor valaki joggal kérdezhette volna, hogy na és Déry Tibor, Ottlik Géza vagy Vas István milyen új tájjal, nyelvvel, tájhőssel gazdagították a magyar irodalmat? A föl nem tett kérdésre itt adom meg a választ. A magyar irodalom (költészet) már rég nem táj-irodalom (-költészet). S éppen Mikszáthéknak, Mőriczéknak, Tamási Áronéknak köszönhetően nem az. A mai magyar irodalom (költészet) tája (hőse, nyelve) már nem a Palócföld s nem Erdély, s nem is az Alföld (tája, hőse, nyelve), hanem a különböző tájak költészetét (helyi színeit, hőseit, nyelvét) magába építő egyetemes magyar nyelv. Irodalmunk ezt a változó nyelv-lét-lélek-tájat próbálja az egyetemes létezéssel összerímeltetni, s a világirodalom számára újra meg újra fölfedezni. S ez a fölfedezés feladat mindannyiunk számára, barátaim. Évekkel ezelőtt az egyik jelentős jugoszláviai magyar író halálát követően az Űj Symposion levelet közölt az elhunyt író feleségétől. A levél így kezdődött: „Kedves Barátok!” A kedves jóakaróim, szeretteim, társaim tartalmú „kedves barátaim” helyett az idegen nyelvű közegben élő s a magyar nyelv „költészeti” (parole) szintjét nem ismerő asszony (s vele az Oj Symposion szerkesztő gárdája, tehát egy sereg kisebbségi író) azt mondta: „kedves szerzetesek”. A „barátok” és „barátaim” jelentéstani különbségét csak a parole képes érzékelni, a langue számára a két sző lehet azonos jelentésű. A harmincnyolctól haláláig idegen nyelvű környezetben élő Forbáth Imre megérezte, hogy nyelve a langue szintjére süllyedt, s ez a tudat gátolta olyan erősen életének utolsó évtizedeiben az írásban. S ennek a veszélynek a Magyarország határain túl élő magyar írók természetesen fokozottabb mértékben vannak kitéve. Befejezésként hát mit kívánhatnék mást mindnyájunknak, mint a harmincnyolc utáni Forbáthéhoz hasonló — persze nem hallgatásba torkolló erős kritikai és önkritikái érzéket. Baráti üdvözlettel: Tőzsér Árpád Juraj Gavula (Csehszlovákia): Duna
