Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - NAPLÓ - Tőzsér Árpád: „Nyelvtáj” és irodalom
„Nyelvtáj” és irodalom lLevél fiatal íróbarátaimhoz, Dunaszerdahelyre) Teplice, 1974. febr. 22. Arra kértek, hogy egy, körötökben elhangzott régebbi hozzászólásomat írjam le emlékezetből, és küldjem el lapotoknak. S én írnám is szívesen, de vajon bele lehet-e lépni kétszer egymás után ugyanabba a folyóba? A mederbe igen, a folyóba bajosan. Akkor, Szerdahelyen, a népköltészet s a műköltészet volt a meder, s benne a benyomások s gondolatok tömege hömpölygött. S csiszolták, formálták egymást, pontosan úgy, mint a folyó kövei. Az ott elmondottakat nemcsak a meggondolás alakította, hanem az előadó Csoőri Sándor mongolosan húzott, hunyorgó szeme, Koncsol László Juhász Gyulásan szomorú-vidám szakálla, a jelenlévő néhány lány szemérmes asztal- alá-bámulása, sőt még az is, hogy künn közben dühödten szakadt a hó. De miről is beszéltem hát a hozzászólásomban? Arról, hogy az irodalomnak, mint tájnak a népköltészet az ege, erdeje, folyója, patakja; s hogy a nyelv a táj (a valóságos és az irodalmi táj) meghatározó tartozéka; hogy amint a világirodalomban egy-egy nemzeti irodalom jelent új információt az emberről, úgy a magyar irodalomban eddig rendszerint egy-egy új táj, új „tájhős” jelezte az új látást. Móricz Zsigmond az Alföld emberét, Tersánszky Józsi Jenő a „piaci polgárt”, Tamási Áron az elpusztíthatatlan székelyt fedezte föl irodalmunk számára; s hogy Mikszáth Kálmán tulajdonképpen az első „szlovákiai magyar író”, mert a palóc föld, a palóc népköltészet, egyszóval a „palóc ember” (ha sokban leegyszerűsítve is) Mikszáth révén lett a gondolkodásunkban fogalommá. Ezekről a problémákról beszéltem hát, de mit mondtam? Nem próbálkozom meg a dolgok újramondásával, hiányzik a mederhez a folyó: az ablakom mögött most Szerdahely helyett az észak-csehországi Teplice hallgat, jobban mondva fortyog, füstölög. Innen, az Obora-hegy oldalából olyan a város, mintha a hegyek közé be-befutó szeszélyes völgyet valaki teleöntötte volna forró, füstölgő kátránnyal: egyetlen pöfögő, duzzadó-lohadó fekete massza. Akkor, ott Szerdahelyen, minden fehér volt és vidám; itt minden fekete és szomorú. Hó helyett korom ül a fákon, s a piszkosszürke ég is inkább novembert idézi, mint februárt. De valami ebből a fekete hömpölygésből is a népköltészet-műköltészet partjai közé kívánkozik. Életének utolsó éveit itt élte le a szlovákiai (vagy inkább csehszlovákiai) magyar költészet máig legköltőibb költője, Forbáth Imre. De mi köze Forbáth Imrének a népköltészethez? Köztudott, hogy Forbáth 1938-tól nem Irt verset. Pontosabban nem írt jó verset. Ezt a tényt azóta már sokan és sokféleképpen magyarázták, legtöbben azzal a „sok-kai”, amely 38-ban a fasizmus hazai uralomra jutásával s Csehszlovákia széthullásával érte a költőt. Szerintem a magyarázat sokágú, összetett, s az említett csak egy ág a sok közül. Legalább olyan, ha nem nagyobb súllyal esik itt latba az is, hogy a költőnek először a londoni emigrációban, később az ostravai, majd a teplicei Idegennyelvűségben egyszerűen megszakadt a kapcsolata a beszélt magyar nyelvvel, a költészetnek azzal a mindenkori „kristályos matériájával” (Forbáth kifejezése), amit a nyelvészek Saus- sure óta parole-nak hívnak, de amit én inkább a nép élő, eleven, naponta alakuló költészetének neveznék. A nyelv szerkezete (a langue) hozzávetőlegesen állandó, s állandóságában költészetellenes, de a beszélt nyelv naponta változik, új fordulatokkal, szókapcsolatokkal, szóképekkel gazdagodik, s magában hordja a költészetnek azon lírai elemeit, amelyek — hogy úgy mondjam — a kész népdalban (de akár a műköltészetben is) demonstrálódnak. Ezért mondhatta és mondja annyi költő, hogy nem
