Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - NAPLÓ - Aich Péter: Számvetés
ahogy anyjából a gidát csöngettyűznek malom-hiány a csupa-durvaság-idő alapzatában a gida pitypangmagot csörgősisak csöngettyűznek virágai ahogy anyjából a gidát olyan gyöngéden kell a föld vemhéből szedni roppanás csikordulás fonák-zene szélpalota körös-körül hiány a zene csápjai fuldokol és fuldokol és fuldo kutat árnyékot ad a zene malmai sután rászedett forrás rést kutat Cselényi László Számvetés Csomagot kaptam a minap kedves romániai barátomtól. Kibontom: könyv van benne Gálfalvi Györgyé, a címe: Marad a láz?. Ugyan mi lehet ez? morfondíroztam. A címlapra nyomott nevek, sajnos — szinte szégyellem bevallani — számomra nem sokat mondtak. Az alcím: 11 interjú elolvasása után gyanút is fogtam, megcsóválva fejemet. Utálom ugyanis az interjút. Rövidke, kétsornyi kérdés, s rá hosszú hasábokban a válasz — s mindez lehetőleg úgy, hogy csak a beavatottak értsék, miről van szó. Okoskodó, tárgyismeretet fitogtató műfaj, gyakran nem is lényegre törő kérdésekkel, s nem a kérdésekre reagáló, körülményes válaszokkal. Mindez egy röpke pillanat alatt villant föl bennem, utána elolvastam a fülszöveget, kíváncsi voltam a cím értelmére; mi az, hogy marad-e láz? Tovább lapozva bukkantam rá egy mottó-szerű versrészletre — nem mottó ez tulajdonképpen, inkább magyarázat: Marad a láz, ugye fiúk, az ereinkbe búgó liliom-lángú lárma. Az égig szökken, ugye, a hátgerinc, és nem csavarodik fel a szivárványra! Marad a hit, ugye fiúk, a mindent legyűrő skarlátvörös hit, és nem búvunk meg vén vadakként, tunyán nyalogatva küzdelmeink nyitott sebeit! (Farkas Árpád: Köszörű-időben) Az érzésem szerint jobb s hangulatte- remtőbb bevezetőt nem is találhatott volna Gálfalvi. Érdeklődésemet azonnal sikerült lekötnie. A furcsa az, hogy nemcsak Gálfalvi érdemének tartom ezt. Mintha én is hozzájárultam volna. De ez már a könyv lényegére tartozik. A fülszöveg szerint rendhagyó interjúkötet Gálfalvié; számomra viszont ezek a tiszta interjúk, mert a könyv nem afféle kérdezz-felelek játék, itt a szerző nem személytelen senki, aki csak kérdez. Gálfalvi minden interjúban jelen van, érezni szellemét, egyéniségét. A szokásostól eltérően ugyan gyakrabban lép ki a kérdések mögül, de valahányszor megteszi, annak mindig funkciója van. Helyzetet teremt, magyaráz, érzékeltet. Tizenegy emberrel készített interjút, s a tizenegy író egyénisége, sorsa, szinte novellistát dicsérő erővel bontakozik ki az írásokból. Nagyszerű, ahogy interjúit befejezi. Frappáns poénnel lep meg valahányszor. Ez nemcsak mesterségbeli tudás és tárgyismeret kérdése. Hozzáértés meg invenció is kell az ilyesmihez, s Gálfalvi ebben nem szenved hiányt. Talán éppen ez az, ami szimpatikussá teszi, széppé varázsolja írását. Tárgyismeretem hézagosságát is azért voltam kénytelen bevallani, hogy elmondhassam: Gálfalvit olvasva ez egyáltalán nem föltétel. Észrevétlenül beavatja ő az olvasót. Ugyanakkor elképzelhető, sőt biztos, hogy a beavatottabbak is élvezetes, mélyreható
