Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - NOTESZ - Kmeczkó Mihály: Színházi kritikánkról — kritikusan
kezdetén és végén vonat robog el az ablak alatt. Solovič darabjában szerintem ez a jelkép nem csupán a célok és az utak sokíéleségét jelenti, hanem magának az emberi sorsnak a dinamizmusát és végtelenségét is. Egyedül, párosán, váltókon át, zökkenőkkel, holtvágányokon tévelyegve megy előre az ember. Megy, mint Benedik Tamás, a mozdonyvezető ment. MÉSZÁROS LÁSZLÓ Színházi kritikánkról - kritikusan i Bevezetőül be kell vallanom, hogy amikor az Irodalmi Szemle e számának terve először szóba került, a szerkesztő egy olyan összegezés Írására kért föl, amelyben beszámolnék külföldi színházi élményeimről, illetve ilyen irányú „gyakorlatias tapasztalataim ról”. Elsősorban a mai lengyel színház, illetve Grotowski „műhelye” jött volna számításba, s ezt konfrontáltam volna a „Báb és kenyér” nevű Egyesült Államok-beli színház tevékenységével... A munkacímben is megegyeztünk: „A színház ma”. Hogy végül mégsem ezt a témát dolgoztam föl, arra elsősorban a hazai magyar „színházi élet” néhány jellegzetes fogyatékossága adott okot. Ezek közül különösen időszerű lett szót ejteni színházunk és színházi kritikánk viszonyáról... „Kultúránkban” az utóbbi időben észrevehetően megnőtt a színház „tekintélye”. Persze nem valami tömjénezésröl, felszínes ünneplésről van szó — éppen ellenkezőleg: egyre több (viszonylag jól felkészült és szívósan dolgozó) ember figyel a színházra... Mindnyájuknak van egy képzelt színházeszménye — és ezt igyekszik is számonkérni az előadásokon. Csakhogy a színházi munkaközösségnek Is megvan a maga színházideálja! Valójában azonban nem is az a baj, hogy a különböző „ideálok” nem férnek meg egymás mellett, hiszen ezeknek a folytonos szembesülése végső soron eredményes lehet a színház számára ... Azt azonban már gond megállapítani, hogy kihez szólnak és kinek mit mondanak a kritikák ... S a legnagyobb probléma: egy-egy színházi produkció megközelítése ... A summázásról, a konklúziók összegezéséről, a „célbaérésről" most nem akarok szólni, inkább arról, miért vélem tévesnek egy-egy kritika kiindulási pontját, illetve haladási irányát (az ítéletkimondás felé) ... 2 Az Oj Szó ez év május 14-i vasárnapi számában — „Volt-e színházban a néző” címmel — írásomban néhány mondatot arról is írtam, hogy irodalmi- (és köz-) életünk szerkesztőség-központú ... Hadd fejtsem ki most valamivel bővebben ezt az állításomat. Ha egy (viszonylag tapasztalatlan) fiatalember vagy egy ideológiailag-politikailag képzett — de a művészetek terén hiányos Ismeretekkel bíró — egyén bekerül valamelyik szerkesztőségünkbe — illetve annak kulturális vagy művészeti rovatába —, „hivatalból” egy csapásra mindenhez érteni kezd. Egyforma magabiztossággal ír hangversenyről, táriatról, új könyv megjelenéséről, népművészeti fesztiválról, kulturális intézményeink ideológiai munkájáról — vagy éppen egy színházi bemutatóról stb. Én azonban nem hiszem, hogy szerkesztőségbe bekerülve bárki máris polihisztorrá válna... Különösen akkor, amikor a polihisztorok „kihalása” világjelenség... S miközben néhányan az ellenkezőjét akarják bebizonyítani „a világnak” — (sajnos) mindnyájunkat nevetségessé tesznek ... Arról már nem is beszélve, hogy téves információt közvetítenek kultúránkról, kulturális intézményeink munkájáról... A színházra vonat* Szerkesztőségünk Kmeczkó Mihály írásával nem mindenütt ért egyet, célszerűnek láttuk viszont gondolatgazdagsága és problémafölvetése miatt a közlését.
