Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - NOTESZ - Kmeczkó Mihály: Színházi kritikánkról — kritikusan
koztatva mindenekelőtt ezért vélem helytelennek kulturális életünk szerkesztőségközpontúságát ... Szerkesztőségeinknek nincs minden esetben képzett munkatársi köre, s így a legtöbb esetben — ha felkészületlenül is — mindenről a szerkesztő kénytelen tájékoztatni.. . Ennél már csak az rosszabb, ha ezt a kényszerűséget valaki a hivatásának kezdi érezni. .. Hogy még konkrétabbra fordítsam a szót: hol és milyen módon kaphat érvényt (egy-egy színházi produkción kívül) színházi embereink több évtizedes tapasztalata- gyakorlata, felhalmozott tudásanyaga — néhány elszánt polihisztorunkkal szemben! Mert az olvasót (nem a közönséget!) időnként arról is föl kellene világosítani, hogy olykor nem az inszcenáció, a színházi produkció rossz — hanem a róla írt kritika csapnivaló, még ha a legtudálékosabb tudálékosság álarca mögé bújik is. 3 A „polihisztorokra” nem érdemes tovább vesztegetni a szót. Annál több értelmét látom azokról (illetve azoknak az írásairól) szólni, akik már „specializálódtak” vagy éppen a (színházhoz vezető) specializálódás útjára léptek. Tulajdonképpen velük szeretnék most vitába szállni, mivel a színházzal szembeni alapállásukat — vitathatónak tartom. Miért? Mert a színházi produkciót csaknem kizárólagosan az irodalom felől közelítik meg, mondván, hogy a dráma a szépirodalom egyik hajtása ... Igen ám, de ... 4 ... a dráma önmagában még nem színház. Nem „színházi termék”. A színházi produkciónak gyakran legfeljebb csak 50 százalékát teszi ki... A mi kriitkusaink a másik 50 százalékot csupán „következménynek” tartják. Azt, amit a színház „tesz” a drámához — azáltal, hogy „életre kelti” — sosem tartották elsődlegesnek a leírt, „tetszhalott” szöveggel, az „irodalom”-mal szemben ... Ilyenformán — kissé sarkítva a kérdést — feltételezhető, hogy „színház”-ideáljuk ma is a Németh László-i „papírszínház” — tehát a „könyv”-dráma. Pedig a színházi produkció sohasem egyenlő a drámával, így a színházi előadásban nem lehet elsődlegesen a drámát értékelni, mivel — a dráma igen, de — az inszcenáció, azaz a színházművészet nem szépirodalmi műfaj, hanem az irodalommal egyenértékű, különálló, szuverén művészeti ág. .. A totalitás igényét hirdető (sokszor azt meg is valósító) művészeti ág, amelyben az irodalom csupán egy „részt” képvisel. A probléma tehát a visszájára fordult: nem a színház tartozik az irodalom teljességébe, hanem az irodalom (ebben az esetben a dráma) része a színháznak (bár nem kizárólagosan és nem feltétlenül), s a fordítottja csak bizonyos esetekben lehetséges. Nem véletlen, hogy a színházművészet egyre inkább közeledik saját ősállapotához. Egyre szívósabban keresi-kutatja az elemeket, eszközöket, amelyekkel ez az állapot viszonylag a legautentikusabban megvalósítható ... Az irodalom egyre kisebb részt kap (egyre csekélyebb szerephez jut) a színház totalitásában. Napjainkban a színházi szerzők nem egyszer már nem drámát, nem is forgatókönyvet írnak, csak forgatókönyv- vázlatot, sőt: „csupán” egy-egy gondolatfonalra felfűzött ötletsorral szolgálnak. Aztán a próbaidőszakban — amikor a rendezőn és a színészeken kívül minden próbán jelen van az író is, a dramaturg is — „kollektív munkájuk” révén úgy válik „színházi produkció” a forgatókönyv-vázlatból, ahogy a kivágott fenyőcsemetéből „lesz” karácsonyfa. A karácsonyfában pedig már nem a fenyő — s még kevésbé a fa — az elsődleges érték. („Értékelésénél” nem ezek az elsődleges szempontok...) Ami az egyetlen gondolatfonalra felfűzött ötletsort illeti —, ezt újra alkotóelemeire bontja a már említett kollektíva, s az alkotóelemeket a legkülönbözőbb módon gazdagítva-variálva-viszonyít- va-hatványozva újra felfűzi az író által adott gondolatfonalra. S ami létrejön, az már csakis önmagához hasonlítható (önmagával mérhető) egyedi — mégis kollektív — alkotás. (Most nem akarok szólni arról, hogy elvben még így is fennáll a „giccster- melés” lehetősége, mint mindenütt — akár az irodalomban, illetve a drámában is.)
