Irodalmi Szemle, 1977
1977/9 - FIGYELŐ - Tóth László: Öt mai szovjet dráma
Kovaljov és Palcsikov az Esti fényben csak pár évvel idősebbek a Cseskovoknál, Potapovoknál. Kettőjük párharca azon dől el, melyikük bizonyul képesnek leszámolni régi önmagával, s az újrakezdést is vállalva, lépést tartani a korral. Palcsikov erkölcsi ereje elsősorban eibben nyilvánul meg, az elmúlt ifjúságát éjjelenként érzelmes gitárszóval szólongató Kolvaljov viszont anakronisztikus figurává válik. Arbuzov az életformaváltás drámáját írta meg. Színpadi szituációi általában pontosak és helyénvalóak, figurái egész sor kitűnő szereplehetőséget kínálnak. Az örökifjú Palcsikov, a megfáradt, lendületét vesztett Kovaljov, az „okosan boldogtalan” Inna, az intrikus és mértéktelenül szemtelen Galeekij, a józan Tamara, az élettapasztalatokat lelkesedésével pótoló Mihno, a nyüzsgő Snejder mellett azonban kevésbé sikerült Kotova, Sztyepan, Bella és Gyima megformálása. Csak a felszínét adják az általuk képviselt karaktereknek. Átgondolatlan a szerkesztőségbe ki-be rohangáló Felháborodott férfi dramaturgiai funkciója is. Radzinszkij darabja tűnik az öt közül a legegyenletesebbnek. Ö gazdálkodik a legökonomikusabban a színpadi hatásokkal is. Nála minden a helyén van, semmiből sincs több vagy kevesebb a kelleténél. A hsngsúlyos részeket megfelelően hangsúlyozza, a kevésbé fontosakat, a csupán hírértékűeket éppen csak érinti. Mégis mintha olykor üresen csengenének a gondolatok, mintha kissé té- zisszerűen hangzanának, a megélt valóság hitele nélkül. E tekintetben a rendező, a dramaturg és a színész fokozottabb figyelme igényeltetik majd. Ugyancsak a rendezőre vár a feladat, megtalálni annak módját, hogy Radzinszkij példázatát jobban a mához, napjainkhoz kösse. Ami Radzinszkij erénye, Mihalkovot épp az hagyta cserben. A színpadi arányérzék. Ügy érzem, indulatai hevében, komédiázó és gúnyolódó kedvében átesik a ló, ill. a szatíra túlsó oldalára. Oly mértékben adagolja és halmozza a kispolgári, kommersz gondolkodásmód rekvizítumait, olyan féktelenül üt-vág kardjával, hogy ettől fegyvere éle még a sorsdöntő találat előtt kicsorbul. Csorba fegyverrel pedig már nehezebb, sőt a vagdaikozásnál alig több a vívás. A feltételezett néző is inkább részvéttel, mintsem jelenlétével aktívan résztvevő és segítő társként viseltetik majd a küzdő iránt. Mihalkov így marad egyedül, mert a néző figyelme még időnek előtte ellankadt a túladagolt példázatoktól, didaktikától. A Fárjátyev ábrándjai alapján Szokolo- váról nem mondhatunk többet, mint azt, hogy drámaírónak sem tehetségtelen. A leningrádi Nagy Drámai Színház után most két moszkvai játékszínen is műsoron tartják a darabját. De figurái még jól ismert és unott klisékre emlékeztetnek: a magányos és a világban ügyetlenül csetlő-bot- ló, Don Quijote-szerű figurák kliséire, az álmodozó és letargiába menekülő vénlányok kliséire, a szeleburdi tinédzserek kliséire, az ügybuzgó, könnyen sértődő és könnyen békülő, gyermekeik jövőjét tervezgető és féltő szülők kliséire. Nem húsvér alakok, nem autonóm lények még, csupán önmaguk árnyképei. Szokolova játékának viszont már nem egy, a fejlődés irányába mutató jele van (az aránylag biztos meseszövés, a hangulatteremtő erő stb.), ami indokolja az őt pártfogoló színházak, kritikusok, lapszerkesztők és nézők bizalmát. 6. A Szovjet Irodalom augusztusi számában közölt drámák súlypontjaira szorítkozó hézagos följegyzésem végére érve meg kell még említenem a drámákat tolmácsoló jeles műfordítók és előszóval ellátó színházi szakemberek nevét is. Dvoreckij darabját S. Nyírő József fordította és ő írt hozzá előszót is, Arbuzov színjátékát Rab Zsuzsa fordításában és Száraz György bevezetőjével olvashatjuk, a Radzinszkij- darab fordítása Maráz László, bevezető jegyzete Molnár Gál Péter munkája, Mihalkov komédiájának fordítója Gálvölgyi Judit volt, bevezetővel Benedek Árpád látta el, Szokolova tragikomédiája pedig Elbert János fordításában és előszavával olvasható. Tóth László
